A Ferencváros kapujából jutott el egészen az NHL-ig, a Fradi és a válogatott korábbi kiválóságával beszélgetett a sportnapilap melléklete.

Hányszor állt bosszút a bakterházon?
A Józsefvárosi Kamaraszínházban évekig műsoron volt az Indul a bakterház, de sosem szá­moltam össze, hányszor játszot­tam el Regős Bendegúz szerepét.

Gyerekszínészként nem zavarta, hogy csupa felnőtt vette körül?
Kifejezetten élveztem. Szerencsés helyzetben voltam, hiszen az iskolában gyerekek és felnőttek vettek körül, a jégpályán korombeli srácokkal töltöttem az időt, a szín­házban és a szinkronstúdióban pedig felnőtt, elismert művészekkel dolgoz­tam együtt. Élveztem, hogy három különböző közegben mozoghattam, egyensúlyt teremtettek az életemben.

A színészetben és a kapusposztban közös, hogy a hibák sokba kerülhet­nek. Mennyire volt nehéz ezt gyerek­fejjel feldolgoznia?
Nem tűnt annak, sőt az iskolában is igyekeztem a legtöbbet kihozni ma­gamból, az átlagom négyes fölött volt. A négy évvel idősebb bátyámmal, Gézával sokat versenyeztünk egymással, nyilván a családi rivalizálás is belejátszott, hogy mindig egyre többet akartam kihozni magamból. Emellett persze a Szuper névnek is meg kellett felelnem.

Nyomasztó szinkron – gyerekként Levente horrorfilmeket is szinkronizált

Csak a saját jelenetünket láttuk, ráadásul munkaként tekintettünk a filmekre. Az is sokat segített, hogy a felvételek közben sokat nevettünk a kollégákkal. Egyedül talán csak az Ómen második része jelentett kivételt, ott nekem jutott a főszereplő, a sátántól fogant gyermek szinkronizálása. A mai napig emlékeszem, hogy az elég nyomasztó volt.

Sokat ugratták a vezetéknevével, esetleg a „Levente-gólokkal”?
Másoknak sokszor vicces szójáték volt, de egy idő után immúnis lettem rá. Gye­rekkoromban többször is bántott, ami­kor a Szuper név miatt poénkodtak, így minden fronton próbáltam úgy teljesíteni, hogy esélyt se adjak a viccelődésre.

Tizenhat évesen a Ferencvárosban már a felnőttek között állt a kapuban, s a színházban is főszerepet bíztak önre. Imponált az osztálytársaknak?
A gimnázium kezdeti időszakában nemigen, a többiek különcnek néztek. A tanárok elfogadták, hogy a próbák, az előadások vagy a meccsek miatt többet hiányzok, ám a fiatal közösségben ezt nem mindenki nézte jó szemmel, ha­mar rám ragasztották a beképzelt jelzőt, pedig mindig is figyeltem arra, hogy ne adjak okot rá. Ez a viszony aztán va­rázsütésre változott meg, amikor a többiek eljöttek az előadásomra – talán akkor értették meg, mit is csinálok tulaj­donképpen. Másnap már abszolút ba­rátságos és befogadó közegbe érkeztem.

A lányoknál bejött a jó tanuló, jó sportoló, főszereplő kombináció?
Mindig monogám típus voltam, a feleségemmel tizenkilenc éves korunk óta alkotunk egy párt. A fiatal­ságunkból adódóan akadtak kisebb szünetek, de sosem számítottam nagy csajozósnak. Az igazsághoz az is hozzá­tartozik, amit a barátaim és a feleségem is gyakran mondanak, hogy hozzám nehéz utat találni. Közvetlen típus va­gyok, ugyanakkor elég szilárd normák és elvek szerint élek, amelyekből so­sem engedtem.

Nem maradt el a zrika – így gratuláltak az „utódoknak” a szapporói hősök.

Természetesen örültünk az utódok sikerének, de Szélig Viktorékkal azért mondtuk nekik, hogy mi 2008-ban arannyal tértünk haza a divízió 1-es világbajnokságról. Persze nem kell emiatt rosszul érezniük magukat, sőt, örömteli, hogy manapság már ezüstéremmel is fel lehet jutni az A-csoportba.

Tizenhét évesen Németország­ba szerződött, amivel a jégko­rong mellett tette le a voksát a színészettel szemben, nem sokkal később pedig már – a mai napig egyedüli magyarként – az NHL-­be szerződött. Mikor tudatosult önben, mit ért el valójában?
Csak a visszavonulásom után. Ami­kor a közelmúltban a sporttelevízi­óval Denverben forgattunk, bemen­tünk az NHL-es csapat öltözőjébe, ahol tátva maradt a szám. Néhány hónapig én is részese lehettem a shownak, és bár egyszer sem léptem pályára, test­közelből éltem át a sportágat övező felhajtást és körítést, amelyről fogalma sem lehet annak, aki sosem kóstolt bele. Ott, Denverben fogtam fel, mit értem el. Amikor az ember része a gépezetnek, még annyira természetesnek tűnik az egész. A Vasas jégkorongszakosztályá­nak igazgatójaként rengeteget mesélek a fiataloknak a kinti élményeimről.

Mi vezetett az NHL-ig?
A pluszmunka. A legfontosabb, amit a fiatal sportolóknak meg kell érteniük, hogy az edzés önmagában kevés a si­kerhez, az csak a szükséges alapot adja meg a sportághoz. A kötelező gyakor­láson kívül óriási önszorgalomra van szükség, én például itthon ren­geteg meccset elemeztem apuval, aki sokszor különböző szögben és erősséggel dobálta nekem a teniszlabdát, hogy javuljanak a reflexeim. Egyik sem valami nagy szenzáció, de épp a sok apró mozaikból állhat össze a nagy egész.

Az NHL után aztán bejárta a vilá­got, szinte minden évben országot és csapatot váltott. Tudatos volt a világjárás?
Olykor a véletlennek is szerepe volt a váltásban, arról ugyanis nem tehettem, ha az adott klubomnál anyagi gondok támadtak, aminek megszűnés lett a vége. Más­felől viszont a világ legszerencsésebb embere voltam, hiszen évente vagy kétévente új országot, várost, kultúrát és nyelvet ismerhettem meg. Amikor Arizonába szerződtem, természe­tes volt, hogy kiugrunk a Grand Canyonhoz, vagy a szabad­napon átkocsikázunk Las Vegasba. De említhet­ném a Milano Vipers­nél töltött szezont is: gyerekkorom óta Milan-druk­ker vagyok, és heti program volt, hogy ki­jártam a csapat hazai meccseire, Filippo Inzaghitól pedig névre szó­ló dedikált mezt kaptam.

Felejthetetlen Davis-kupa

Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás úszásaira tisztán emlékszem. Szenzációs sportolók voltak, gyakorlatilag mindenki természetesnek vette, hogy aranyakat nyernek. A sikerek mellett ugyanakkor egy vereséggel végződő magyar sportesemény is élénken él bennem, sosem felejtem el, amikor a Markovits László, Köves Gábor páros ötszettes csatában maradt alul a Kisstadionban a világverő Mark Woodforde, Todd Woodbridge párossal szemben a tenisz Davis-kupán. Emellett a Ferencváros Bajnokok Ligája-szereplésére is emlékszem, Vincze Ottó Grasshoppersnek lőtt gyönyörű gólját sosem felejtem. A labdarúgó-világbajnokságok döntőjét és a wimbledoni finálékat is meg kell említenem, akkor az egész családunk a képernyő előtt ül.

Miért lett vége a vándorlásnak?
Eljött az a pont, amikor úgy éreztem, hogy a Szuper család életében már ele­get voltam főszereplő. Az első gyerekem megszületése után nem akartam állan­dó költözésnek kitenni a családot, sem annak, hogy a feleségem egy ismeretlen városban magára maradjon a lányunk­kal. Belegondoltam, hogy nem tudok este felkelni a gyerekhez, hogy a meccsek után rosszkedvűen és türelmetle­nül jövök haza, és úgy döntöttem, ebből nem kérek. Emellett persze ott volt a szakmai oldal is: hiába kaptam ajánla­tot Norvégiából és Franciaországból, nem éreztem benne a kihívást, s mivel a válogatottal már szerepeltem az A-cso­portos világbajnokságon, azon a téren is kihoztam a legtöbbet. Nincs bennem hiányérzet, pláne hogy a jelenlegi mun­kámban is bőven találok kihívást.

Babják Bence – Sportkrém / NS