Dani tegnap már megnyugodva, jó humorral értékelte a szombati meccset a Nemzeti Sportnak – frissítve a hiányzó részekkel.

– Még mindig a befejezésen töpreng?
– Á, csak az idegesség mondatta velem, hogy lehet, én látom rosszul a dolgokat, és abba kellene hagynom a futballt – vágta rá immár mosolyogva a Ferencváros vasárnap délelőtti edzését követően Böde Dániel, aki bő két hónappal a súlyos bokasérülése után a szombati, Puskás Akadémia ellen 2–0-ra megnyert mérkőzésen tért vissza. – A lefújást követő percekben kissé savanyú volt a szőlő, dühített, hogy hiába szereztem két gólt, a jegyzőkönyvben egy sem szerepelt. Fél óra múltán már megnyugodtam, egyet aludva a történtekre pedig azt mondom, csak a pozitívumokat nézem.

– Úgymint?
– Visszatértem, győztünk, ráadásul tizennyolcról húsz pontra növeltük az előnyünket a tabellán. Ja, és Dibusz Dénes nem kapott gólt! Sokan sokat tettek azért, hogy nyerjünk, de a legtöbbet talán Dénes. Nem is talán, biztos.

– És amit ön véghezvitt, az smafu?
– Nem tulajdonítok különösebb jelentőséget neki. Egyszerűen jól jött ki a lépés. A beállásom után gólra gólt rúgtunk, de ez nem csupán az én érdemem. A gólpasszomnál még mázlim is volt, bevallom, abban a szituációban nem Cristian Ramírez fejét, hanem a kaput vettem célba, csak „eltörtem” a labdát. Sebaj, legalább igazolást nyert a tétel, hogy nincs jobb egy rossz lövésnél…

– Gyanítom, visszanézte már az összefoglalót. Hogyan látta a kérdéses szituációkat?
– Ugyanúgy.

– Vagyis kitart amellett, hogy két gólt elvettek öntől?
– Az első gólunkat megelőzően átemeltem a labdát a kifutó kapus felett, és bár Branko Pauljevics igyekezett kirúgni, csak annyit ért el, hogy beljebb segítette az amúgy is gólba tartó labdát. Már akkor is úgy láttam, hogy én lőttem a gólt, így voltak még hatezren a stadionban, egyesek azonban másképp vélekedtek. Ennyit erről.

– Nézzük akkor a másodikat. A felvétel megtekintése után ön is lefújta volna a Renato Keliccsel szembeni lökést?
– Én nem, de a síp nem is nálam volt… Az a helyzet egyértelmű, hamarabb felugrottam, mint a védő, így őt megelőzve fejeltem a labdát a kapuba. A kezemet valóban kitettem, ám nem éreztem úgy, hogy szabálytalanságot követtem volna el. Hibát ellenben igen, ugyanis ha Cristian Ramírez beadása után nem a lécre, hanem a kapuba bólintok, a kipattanóra már nem kellett volna ugranom. Mindamellett nem is rágódnék ezen a szituáción, ha az első gólt nekem ítélik.

– Még van remény: a Ferencváros a Magyar Labdarúgó-szövetséghez fordul abban a reményben, hogy jóváírják önnek a gólt.
– Ez szép gesztus a klubtól, de én már nem akarok ezzel foglalkozni. Szombaton még mérges voltam amiatt, hogy elvettek tőlem két gólt, vasárnap reggel már csak nevettem rajta.

– Bocsásson meg, ám nem hiszem el, hogy nem érdekli, tizenkettő vagy tizenhárom gól áll-e a neve mellett.
– Érdekelni érdekel, de én már nem tudok változtatni a történteken. Jóllehet minden csatár életében fontos a gól, ha a Nősök–Nőtlenek meccsen játszik, akkor is. Nekem kiváltképp az, mert a bajnoki cím és a kupagyőzelem mellett a gólkirályi címet is szeretném elhódítani.

– A december 12-én elszenvedett sérülése után gondolta volna, hogy február 21-én már egy mér­kőzéssel a lábában beszélhet a céljairól?
Persze! Ha nem hittem volna a mihamarabbi visszatérésben, sehol sem lennék. Voltak rosszabb napjaim is, akkor többet morogtam, mint szoktam, de összességében nem volt vészes a helyzet. Sokaknak tartozom köszönettel, hogy ismét pályá­ra léphettem, de Peter Friarnak különösen hálás vagyok. Fizioterapeutánk az elmúlt két hónapot szinte csak velem töltötte, úgy tűnik, jó munkát végzett. Ezért is szaladtam ki hozzá a gólomnál. Akarom mondani, az öngólnál…

A sérülését követően napokig keringtek a vélt vagy valós hírek az állapotáról, többen attól tartottak, az EB-nek is csupán nézője lehet. Ön mikor tudta meg, hogy nincs akkora baj?
Már a derbi estéjén. Az öltözőből a kórházba szállítottak, és amíg a röntgenre vártunk, arról faggattam az orvosunkat, Reha Gábort, hogy szerinte mekkora a baj. Azt válaszolta, hogy a bokatörés sem kizárható, de ha csakugyan eltört, a kérdés az, hogy elmozdult-e a csont, mert ha igen, akkor műte­ni kell. Elsőre nem hangzott jól… Szerencsére kiderült, hogy nincs törés, csak részleges szakadás. Alighanem jó géneket örököltem.

Az Újpest és a Puskás Akadémia elleni mérkőzés között eltelt időben mi volt a legnehezebb?
Türelmesnek lenni. Még most is annak kell lennem, a gond csak az, hogy nem vagyok türelmes típus. A kemény munka ugyan­akkor nem jelentett problémát, habár azt a délutánt senkinek sem kívánom, amikor a rehabili­táció jegyében csaknem három­ezer lepcsőfokot kellett meg­másznom. Elkezdtem számolni, kétezer-hatszáznyolcvannál ad­tam fel.

Kijelenthető, hogy mára teljesen meggyógyult?
Azért nem, mert a fejemben oly­kor még ott motoszkál, hogy nehogy megint baj legyen. Mondok egy példát. A héten már a csapat­tal edzettem, kedden és szerdán minden rendben volt, csütörtö­kön mégis bicegtem kicsit. Csak azért, mert úgy éreztem, valami nem stimmel. Pénteken már me­gint nem volt gond, ezért is vál­lalhattam a játékot szombaton. A szünetben abban maradtunk, negyedórát várunk, és ha nem születik gól, beszállok. Utólag jó döntésnek bizonyult. Még akkor is, ha nyilvánvalóvá vált számomra, hogy fizikailag sem vagyok még a topon. Szóval egy-két hétre és néhány meccsre még szükségem van ahhoz, hogy min­den szempontból százszázalékos állapotba kerüljek. Felkészültem arra is, hogy egy ideig csak csere leszek. Tessék, a végén még ki­derül, hogy türelmes ember vagyok.

– Miután eldőlt, hogy hivatalosan gól nélkül zárta a szombatot, Dibusz Dénes azzal vigasztalta, hogy legközelebb hármat rúg.
– Mondtam már, hogy nagyon jó kapus? Legyen remek jós is! S ha háromszor a kapuba találok, egyet csak megadnak…

(nso)