A Fradi férfi kézilabda történelmének első szakaszában meghatározó, 227-szeres válogatott beállóssal, Szilágyi Istvánnal beszélgettek.

A minimum középkorúak még élénken emlékeznek Szilágyi Istvánra, a Ferencváros 227-szeres válogatott beállójára, aki nélkül egy évtizeden keresztül elképzelhetetlen volt a magyar férfi kézilabda válogatott.

Az 1950-ben született Szilágyi 1985 és 2014 között Ausztriában élt, ahol előbb játékos-edző volt, majd 1989-től edzőként fáradozott az ottani sikerekért. 2014 nyarán jött haza. Dabason, nagyobbik fia, Zoltán szomszédságában épített házat, azóta ott él és természetesen „beleásta” magát a helyi kézilabdaéletbe. Mivel a sportágban a többség csak „Szacsa” néven ismeri.

Amikor az általánosból felkerültem a Fáy András Gimnáziumba, földim, a mai tököli polgármester, Hoffman Pali kettővel fölöttem járt, ő vitt el a Fradiba. A toborzón kiválasztottak és ezzel megpecsételődött a sorsom. Nagy szerencsémre Tóth Jenő bácsihoz kerültem, aki egy valóban szenzációs nevelőedző volt – örömömre még ma is él. Ő nem egyszerűen csak oktatta a kézilabdát, hanem igyekezett minden egyes tanítványát a civil életben is nyomon követni. Még ma is rendszeresen eljön a fradista találkozókra és elhozza a füzetét, amiben minden információ megtalálható. Óriási része van abban, hogy megmaradtam a sportágban és jó játékos lehetett belőlem.

– Hogyan haladt felfelé a lépcsőfokokon?
A serdülőket hamar kinőttem és az ifiknél sem időztem túl sokat, hiszen tizenhét éves koromban az akkori mester, Dékán Rezső felvitt a felnőttek közé és ott is maradtam. Rendszeresen játszottam a második csapatban, a „fakóban”, majd mellette a nagyoknál is, de röviddel később már állandó csapattag lettem a legjobbak között.

– A válogatottságra sem kellett túl sokat várnia.
Még 1972 végén rendeztek az NDK-beli Schwerinben egy hagyományos tornát, amelyre Albrecht Miklós kapitány engem is meghívott. Utána őt leváltották, de a helyére került Faludi Mihálynak is élveztem a bizalmát.

– Ezekben az években volt a legerősebb a Ferencváros férfi kézilabda csapata.
Beérett az a szisztematikus munka, ami ott folyt hosszú éveken keresztül, s aminek eredményeként az FTC azokban az években a legjobb nevelő egyesületnek számított. Szinte folyamatosan kerültek fel a felnőttek közé az ifiből kinőtt tehetségek, mint például Szabadits László, Fodor János vagy Tenke Sándor, akik azután a válogatottban is gyakran szerephez jutottak. Ami pedig a felnőtt gárdát illeti, Horváth István elkötelezett és sokoldalúan eredményes edzői tevékenysége révén odáig jutottunk, hogy 1980-ban a Ferencváros elérte története legszebb eredményét, a bajnoki második helyet. Szerintem akkoriban mi játszottuk a legtechnikásabb kézilabdát, s az eredményességgel sem volt gond. A bajnoki ezüst mellett kétszer is beverekedtük magunkat a kupadöntőbe, de egyszer Debrecenben, egyszer pedig Szegeden csúnyán elverettek bennünket a bírók. Naivak voltunk, akár a kisgyerekek, miközben Szegeden még attól sem riadtak vissza, hogy meghamisítsák a jegyzőkönyvet…

– Egyetlen hazai klubjával, a Ferencvárossal milyen a kapcsolata?
Abszolút hűséges vagyok, a nők minden meccsét igyekszem élőben megnézni, a Rosztov elleni ütközeten is ott voltam. Sajnos, a Nagybánya ellen nem úgy sikerült, ahogy kellett volna; nem állt össze eléggé a védekezés és ez elég volt a vereséghez. Pedig nagyon együtt van a társaság és bízom benne, hogy még sok zöld-fehér sikert megérek. Ez a szakosztály immár a harmadik, „Fradi kötődésű” mesterrel dolgozhat, hiszen Elek Gyula és Németh András után most Elek Gábor kezében van a karmesteri pálca. Meggyőződésem, hogy szüleitől sok mindent megörökölt, ami segíti az edzői munkájában. Számos edzését megnéztem, igen jól dolgozik, és különös érzéke van a nők kezeléséhez. Biztos vagyok benne, hogy komoly karrier előtt áll.

A nagyinterjú két részes, fentebb csak kivonatokat közöltünk, mindkét fele a Jochapress-en olvasható, ide és ide kattintva, mindenkinek ajánljuk.

Szilágyi István