A „Cár” labdarúgóként és edzőként is szolgálta korábban a Ferencvárost, a Hosszabbítás készített vele interjút.
Megérkezett?
Igen, itt vagyok már Fancsikán, a szülőfalumban, Kárpátalján. Köszönöm a türelmét, korábban nem lett volna alkalmas nekem, hajnali négykor indultam el Kijevből, egész nap autóztam, több mint tíz órán át tartott az út. Eléggé fáradt vagyok, de ha már megígértem az interjút, állom a szavam.
Öt éve otthagyta az Obolony Kijev második csapatának a kispadját, azóta nincs hír önről. Mit csinál?
Kijevben élek, a munkám ugyanaz, mint már vagy húsz éve, egy alapanyagokat előállító ukrán gyár képviseletében segítek lebonyolítani a magyarországi üzleteket.
Semmi futball?
Futball azért van. A Dinamo Kijev öregfiúkcsapatával járjuk az országot, jótékonysági mérkőzéseket játszunk a háború sújtotta települések és a katonák megsegítésére. Emellett a most formálódó ukrán öregfiúk-válogatott tagjaként is szerepeltem egy-két hírverő meccsen, ha minden a tervek szerint alakul, a nyári Európa-bajnokság idejére már hivatalos keretek között működik a csapat. Nincs kizárva, hogy a jövőben én is kapok valamilyen szerepet az Ukrán Labdarúgó-szövetségben.
Nem hiányzik önnek a kispad?
Hívtak, de nem egyszerű a helyzet az ukrán futballban, sok olyat tapasztalni, ami nekem nem tetszik.
Például?
Van három-négy stabil csapat, a többinél sok a baj, megy a totó-lottó. Lassan három éve tart a háború Ukrajnában, megsínylette a futball is, anyagilag megroppantak a klubok. A néhány éve még európai kupaszereplő Metaliszt Harkivnál például már meleg vízre és villanyra sem futja, a játékosok tudomásom szerint tizenöt hónapja nem kapnak fizetést. Ilyen helyzetben a csapatok jobban ki vannak szolgáltatva a fogadási csalóknak, a bizonytalanság arra sarkallja a futballistákat, hogy vállaljanak valamit az elmaradt keresetük pótlására. Közben a minőségi légiósok távoznak, és az sem véletlen, hogy a közelmúltban az ukránok közül Jevhen Konopljanka a Dnipróból a Sevillába szerződött, a kapus Denisz Bojko pedig a Besiktashoz.
Milyen a városukból kiköltöztetett klubok, így a Sahtar Doneck élete?
A Donbasz Aréna már évek óta használhatatlan. A Sahtar egy ideje Kijevben és Lembergben játssza a mérkőzéseit, a Bajnokok Ligájában megtelt a stadion – bár az ukrán identitást erősen képviselő Lembergben nem mindenki örült az oroszos donbasziak vendégjátékainak -, Kijevben viszont csak négy-ötezres a nézőszám, kivéve, ha a Dinamo Kijev az ellenfél.
Az ön által említett, hadsereget segélyező kirakatmeccsek azt sugallják, hogy a háborús konfliktus közepette a Dinamo Kijevnek nacionalista szimbólumként különleges küldetést szánnak.
Az öregfiúk-mérkőzéseket egy nagy kijevi cég tulajdonosa szervezi, aki egyben a katonák finanszírozásában is szerepet vállal. Neki az esemény reklámot jelent, a jegyeladásból befolyó összeggel pedig a háborúban résztvevőket támogatja. Az ellenfelet általában katonák alkotják, akik a háborús övezetből utaznak a helyszínre, és akiknek hatalmas élmény, hogy olyan régi futballisták ellen léphetnek pályára, akiket csak a tévében láttak. Már vagy huszonöt-harminc segélymérkőzést lejátszottunk, többnyire olyan helyszíneken, kisebb városokban, ahová egyébként sohasem jutna el a Dinamo Kijev. Három-négyezer ember mindig kint van a stadionban, a helybelieknek rengeteget jelent, hogy látják a kijevi csapatot, a lefújás után bejönnek az öltözőbe, autogramot kérnek, beszélgetünk, néha fél órán keresztül.
Jártak a harcok által érintett kelet-ukrajnai térségben is?
Most nem jut eszembe a város neve, de játszottunk olyan helyen, ahol nem sokkal korábban az iskolát bombázták. Gépfegyveres katonák vigyáztak ránk a pályánál, hogy ne legyen baj. Olyan is előfordult, hogy a katonák tankokkal kivittek minket terepre, megmutatni, milyen körülmények között harcolnak.
Érezte magát veszélyben?
Nem.
Mit jelent a háború a hétköznapi embernek Kijevben, illetve Kárpátalján?
Kárpátalján nem érezni belőle semmit, leszámítva persze az életszínvonal általános romlását. Nézed a tévében a híreket, és alig hiszed el, hogy az események ugyanabban az országban zajlanak. Kijevben sem látványos a változás, az utcákon viszont feltűnően megszaporodtak a donyecki rendszámú autók, a háború elől sokan odaköltöztek. Családokat vert szét a háború, számos kelet – nyugati vegyes házasságot szétszakított. A jövőt illetően teljes a bizonytalanság.
Ön szerint mi lesz?
Nem tudom. Senki sem tudja. Odafönt, a politikusok már biztosan sejtik. A rendnek előbb-utóbb helyre kell állnia, ez mindenkinek érdeke. De hogy mikor, hogyan, milyen áron, arról fogalmam sincs.
Enyhítette az emberek nyomott hangulatát, hogy a válogatott kivívta az Európa-bajnoki részvétel jogát?
Mindenképpen. A sikerben közrejátszott a szövetség hatékony munkája és a tavalyi vezetőváltás. Andrij Pavelko elnök irányításával jó irányba fordultak az események, pályák épülnek, és működik egy pozitív, a Bozsik-programhoz hasonló utánpótlás-nevelést segítő rendszer is. Örömmel tapasztalom, hogy Magyarországon is igyekeznek a futball vezetői különböző támogatásokkal, szabályozásokkal a tehetségek kibontakozását elősegítení, ezért is fogadtam boldogan a hírt, hogy a magyar válogatott kijutott az Európa-bajnokságra.
És még miért?
Azért, mert pontosan tudom, mit jelent a magyar népnek: Negyvennégy éve nem volt a csapat Eb-n, 1986 óta pedig semmilyen világversenyen, rászolgált már Magyarország a sikerre.
A mexikói világbajnokságon ön is játszott a magyar válogatott történetének egyik legszomorúbb mérkőzésén, résztvevője volt a Szovjetunió elleni hat-nullás vereségnek – csak éppen a másik oldalon. Miként élte meg az irapuatói győzelmet kárpátaljai magyarként?
Nehéz helyzetben voltam. A meccs után nem mutattam az érzéseimet, örültem a társaimmal, mert ha nem örülök, furcsállották volna De magamban nagyon elkeseredtem, és sajnáltam, hogy éppen a magyar válogatottat győztük le így.
Azóta sem sikerült senkinek meggyőző választ adni a kérdésre: mi történt aznap a magyarokkal?
Még mindig előttem vannak az arcok, a képek, ahogy állunk a játékoskijáróban, és a magyar játékosok magabiztosan, talán túlságosan is magabiztosan fogadkoznak, hogy megvernek minket. Ők még egy másik orosz válogatottra készültek, csakhogy nálunk közben Eduard Malofejev helyett Valerij Lobanovszkijt nevezték ki kapitánynak, a Dinamo Kijevre épülő csapat nagyon erős lett. Elrontották a felkészülést azzal, hogy rosszul választották meg az edzőtábor helyszínét, és délben edzettek. Berúgtuk az első gólt, aztán a másodikat, aztán nem volt megállás. Látom magam előtt a magyar futballistákat, a zsibbadtságot, az erőtlenséget, amely úrrá lett rajtuk. Halkan sodródtak az eseményekkel. nem volt közülük senki, aki bátorította volna a többieket, hogy: „Gyerünk, fiúk, szedjük össze magunkat!”.
Török Ferenc önről írt könyvében, a kilencvenes évek elején kiadott, Rácz (z)cár a Fradiban című kötetben felidézi, hogy a Szovjetunió külföldi túrái előtt rendre behívattak a csapatot a pártházba, ahol KGB-ügynököktől kaptak viselkedési tanácsokat. Játékosként miként viselte a politika nyomását?
Figyeltek ránk, mindig tudtuk, az utazó delegációból ki az, aki nem a futball miatt jön velünk. A legrészletesebb okítást az 1985-ös amerikai utunk előtt kaptuk, felhívták a figyelmünket arra, hogy ne tegyünk rossz megjegyzést az országról, és nehogy valakinek megforduljon a fejében, hogy kint marad.
Ön mégis kimaradt San Diegóban, igaz, csak egy éjszakára.
Két Amerikában élő magyar futballistával, Visnyei Gyulával és Tóth Zoltánnal találkoztam, akik elhívtak, hogy megmutassák nekem a várost. Hajnalban visszatértem a csapatszállásra, óvatosságból a hátsó ajtón mentem be, a vezetők azonban már vártak. Valaki végig figyelt.
Amikor életrajzírója kedvenc könyvéről kérdezte, Alekszandr Szolzsenyicin nagy hatású történelmi dokumentumkönyvét, A Gulag szigetvilágot nevezte meg. Nem tipikus futballistaolvasmány.
Nehéz könyv nehéz időkről. Emlékszem, mennyire csodálkoztam, az ember mi mindent kibír.
Csillag Péter – Hosszabbítás / NS
