A Fradi történetének talán legjobb cserecsatárát kérdezték.

…el tudom képzelni, milyen arcot vághattak a görögök. Két hónappal korábban a BEK döntőjében szerepeltek az Ajax ellen, aztán jön a Fradi, és rúg nekik egy hatost. Szegény Puskás Öcsi, a Panathinaikosz edzője szentségelhetett szépen…
Soha nem felejtem el azt a pil­lanatot. Jöttünk le a meccs után a zöld gyepről, odajött hozzám Puskás Ferenc, és azt kérdezte: te hányszoros válogatott vagy? Mert még sohasem hallott ró­lam. És én néztem Öcsi bácsit, aki akkor is isten volt a számunk­ra, néztem ezt a csodálatos em­bert, és csak annyit válaszoltam: én csak tartalék csatár vagyok a Ferencvárosban.

Kisebbfajta világszenzáció volt, hogy a Ferencváros hat egyre verte meg a Panathinai­koszt, és ön négyet rúgott azon a meccsen.
Hetvenegy nyarán történt, a spanyolországi Elchében vet­tünk részt nemzetközi tornán, ott győztük le a Panathinaikoszt augusztusban. A görög bajnok júniusban Londonban játszott BEK-döntőt az Ajax ellen. Jól ment a játék, rúgtam négyet, aztán a torna döntőjében a csehszlovák Dukla Prahát is az én gólommal vertük egy nullá­ra. Természetesen menedzse­rek kerestek a szállodában, volt közöttük egy aprócska magyar ember, Csillag Imre, aki Barce­lonában élt. Azt mondta, Miki, másfél millió dollárt fizet érted az egyik spanyol klub, maradj kinn, gazdag leszel, sikeres és híres. Mégis hazajöttem. Utá­na hónapokon át nem jutottam játéklehetőséghez, egyszerűen nem fértem be a Fradiba, mert voltak nálam jobbak, Braniko­vits Laci, Kű Lajos…

Gyerekként került a Ferenc­városba, és ahogy utánaolvas­tam, a zöld-fehér klub talán valaha volt legjobb ificsapatá­ban játszott.
Angyalföldi proligyerek vagyok, szegény családban nőttem fel, és ahogy megannyi kortársamnak, nekem is a futball jelentette az egyetlen szórakozást. Termé­szetesen a Vasasban szerettem volna bizonyítani, el is mentem egy toborzóra, csakhogy az an­gyalföldi klub nem kért belőlem. Azt mondták, öcsi, gyere vissza majd egy év múlva. Nem sokkal később már a Fradi igazolt játé­kosa voltam, jól mondta, abban az ifiben, amelyikben Varga Zoli és Páncsics Miki is szerepelt, óri­ási élmény volt ott játszani. Em­lékszem, az olaszországi Viareg­gióban szerepeltünk egy tornán, és az elődöntőben az Interrel ját­szottunk. Ha arról a mérkőzésről lenne film, a nézők elámulnának Varga Zoltán teljesítményét lát­va. Nincsenek jelzők, ahogy az a zseniális futballista akkor és persze később is cselezett, trük­között. Legyőztük az Intert négy nullára. Másnap az egyik olasz lap azt írta, Varga Zoltánhoz fog­ható fenomén nem sok rúgott labdába Itália földjén. És akkor még ifisták voltunk.

Ha már Varga Zolit említi, legendásan rossz kapcsolat­ban volt Albert F1óriánnal, és önnek épp közöttük, mellettük vagy éppen helyettük kellett szerepelnie a Ferencváros csatársorában.
Albert és Varga nem voltak ba­rátok, ezt kár lenne tagadni. Mindkettő zseni volt, mindket­tő világsztár. Soha nem vesze­kedtek, soha nem volt közöttük üvöltés, szitkozódás, látványos ellentét. Talán egy meccsre em­lékszem, amikor volt, egy Diós­győr elleni bajnokira. Nagyon szenvedtünk, hideg volt, esett az eső, a DVTK védekezett, és mi nem találtuk a rést. Varga örökmozgó volt, futott, robotolt, utánozhatatlan dolgokat csinált. Albert más típus volt, ő sokszor elöl állt, várta a labdákat, várta, hogy helyzetbe hozzák. Azon a napon is rendre kiosztotta a többieket, letolt mindenkit, az­tán egyszer csak Varga Zoli oda­üvöltött neki: “Berekedsz, b…meg!” Mindenki megdermedt a pályán a mieink közül. Aztán a végén csak megnyertük a meccset.

Felejthetetlen találkozókon lépett pályára, egy könyv is kevés lenne valamennyi felele­venítéséhez.
A sors rengeteg ajándékkal le­pett meg. Nem voltam gyors, sőt, inkább lassúnak nevezném magam. De úgy lőttem, mint egy ágyú – messziről, pontosan, életveszélyesen. Egy Vasas elle­ni bajnokin mutatkoztam be a Fradiban. Hatvanöt áprilisában Albert két góljával nyertünk ket­tő egyre, aztán ugyanabban az évben októberben is játszottam a Vasas elleni bajnokin is, ott dőlt el a bajnokság sorsa. Azon a találkozón állították ki Albert Flóriánt. Farkas Jancsi góljával kikaptunk egy nullára, s a Vasas lett a bajnok.

Világsztárok árnyékában futballozni egyrészt hatalmas lehetőség, másrészt óriási kihívás.
Az a Fradi a hatvanas évek kö­zepén olyan volt, mint most a Barcelona. És ebben semmi túl­zás nincs, úgy támadtunk, úgy passzoltunk, úgy futballoztunk, hogy az ellenfeleink sokszor azt sem tudták, hol a labda. Ment a tikitaka. Csak akkor nem így hív­ták. Amikor nagy ritkán lehető­séget kaptam, egészen közelről csodálhattam meg azt a virtuo­zitást, amivel Varga és Albert, de ide sorolom Rákosi Gyuszit és a többieket is, rendelkeztek. Én, ha gólhelyzetben hozzám került a labda, bumm, bevágtam. És olyankor odajött Albert, és azt mondta: szép volt, kicsi, de nem ez a játék. Neked ide vagy oda kellett volna passzolnod.

Egyszer négyet rúgott az Egernek. A kapuban pedig egy bizonyos Csank János állt.
Azt a meccset is hat egyre nyer­tük meg. Sok évvel később olvas­tam egy interjút Csank Janival, aki azt nyilatkozta, mindig na­gyon várta a Fradi elleni meccse­ket. És azon a napon örült, hogy nem játszik Albert, és erre tessék, jött Németh Miki, a cserecsatár, és rúgott neki egy négyest.

Igaz, hogy a hetvennégyben átadott új Fradi-pálya korlát­jáért cserélték el a csepeliek­kel?
A Fradi először a hatvanas évek végén adott kölcsön Salgó­tarjánba, ott nyomtam le két szezont, nem is ment rosszul a játék, a Stécével hatvanhétben bejutottunk az MNK döntőjé­be, ahol a Győrtől kaptunk ki egy nullára. Rúgdostam a gólokat, de Tarjánban mégsem szerettek, pesti gyerek voltam, idegen. Aztán visszakerültem a Fradihoz, majd az egyik vezető egyszer csak azt mondta ne­kem: Mikikém, te a mi kutyánk kölyke vagy, segítened kell, épül az új stadion, menj Csepelre. Helyetted kapunk majd szép, modern korlátot. Így kerültem a csepeliekhez, de az már nem volt az igazi.

Büszke lehet mindarra, amit elért. És most ugyancsak büsz­ke lehet a fiára is, aki Argen­tínában járt a footgolf-vb-n, huszonötödik lett, a legjobb magyarként végzett.
A fiam is futballistának készült, remek bal lába volt. Akkoriban én a Malév edzője voltam, ott játszott nálunk. Aztán odavet­tünk egy csatárt, a nevét most inkább hagyjuk, aki nem sokkal később leülhetett helyettem a kispadra, és aki egyszer csak azt mondta a gyerekemnek: utál­tam az apádat, utállak téged is. Na, a fiam akkor hagyta abba a futballt. Inkább tanult, karri­ert épített, aztán jött a footgolf, és a világbajnokságon kitett magáért. Ő nem mondhatja el magáról, hogy a világ egyik leg­jobb csapatában futballozatott, sztárok mellett, de a labda iránti rajongás az ő életében is fontos, talán a legfontosabb.

Sinkovics Gábor – Nemzeti Sport