A Juventus négyszeres bajnoka, háromszoros kupagyőztese a VVK döntőről.

– Mit szóltak ahhoz, hogy az FTC – közelgő észak-amerikai túrája miatt – felajánlotta: egymeccses legyen a döntő, és a találkozót Torinóban rendezzék?
– Nem akartuk elhinni. A klubvezetők még a mérkőzés napján is mondogatták nekünk, hogy visszavágó nem lesz, mert látszott rajtunk: nem értjük az egészet.

– S amikor mégis felfogták, hogy nem kell Budapestre utazni, úgy mentek ki a stadionba: a könnyelmű magyarok miatt biztos a siker?
– Nem. Erősen tartottunk a Ferencvárostól, tisztában voltunk vele, hogy klasszisokat felvonultató, nagyon jó csapat. Felül is múlt bennünket, nem csupán az eredményt tekintve, hanem a játékban is. Azaz abszolúte megérdemelten nyert.

– Akkor nem is csalódtak olyan súlyosan!
– Nem örültünk a vereségnek, de oldotta a hangulatot, hogy az FTC jóvoltából hamarabb mehettünk szabadságra… Fáradtak voltunk, hiszen az olasz kupában szintén a döntőbe jutottunk – sőt azt meg is nyertük –, a legjobb négy között a Ferencváros elleni meccs előtt két héttel vertük 1-0-ra legnagyobb riválisunkat, a Torinót. Magam abban az évadban harminckét bajnoki találkozón szerepeltem, s ehhez jött még a Coppa Italia-program, valamint a tizenegy VVK-mérkőzés.

– A Juvénál töltött tizenkét esztendő során szédítő labdarúgók seregével futballozott együtt. Kik voltak a legnagyobbak?
– Az egyszerre szervező és gólrekorder Giampiero Boniperti, a klub későbbi elnöke, aztán a fantázia argentin származású bajnoka, Omar Sivori, aki miatt tömegek jártak az edzésekre is, valamint John Charles, a nem csupán termetre óriás walesi középcsatár. És…

– És?
– Ha szabad megjegyeznem, ott volt a szélen bizonyos Stacchini is…

NOL