Ha állatkertbe megyünk, vannak állatok, amiket meg kell nézni. Úgy nem jöhetünk haza, hogy nem láttuk a hatalmas szibériai tigrist, az oroszlánt, a sas előtt szoktunk leguggolni a gyerek mellé és elmeséljük neki, hogy képzeld gyermekem, nem minden sas egyforma, de van olyan, amelyik örök hűséget fogad a párjának. Ott van mellette jóban, rosszban, amikor majd’ összedől a fészek, amikor idegenben kell aludni, alig van élelem és akkor is, amikor az új fészekbe először születnek a fiókák. Mert a sas nemes madár, tisztelik és felnéznek rá az emberek.

De vannak a természetben gyáva, szánni való állatok is. Amíg a sas uralja az eget, addig a ronda keselyű elbújik szánalmas vackára és irigykedve nézi a szárnyát széttáró büszke sast, mert olyan akar lenni, mint ő. Erős, bátor, legyőzhetetlen. Ez minden vágya, de sosem lehet az, keselyűnek született és az is marad élete végéig. Széttárja szárnyait és körözni kezd, de míg a sast csodálják, és egyben félik is a földről, a keselyű láttán minden jóérzésű teremtmény csak köp egyet és megy tovább.

Mert a keselyű élete arról szól, hogy belerondít más gyászába, hogy csőrével tépje, szaggassa azt a húst, amelyik még holtában is többet ér nála. Hogy miközben a világ gyászol, arra emlékezik, ami szép és jó volt az elhunytról, addig a keselyű mohón keresi, kutatja a tetemet, félve vizsgálja, mozog-e még és sandán néz körül, nehogy megelőzhesse valaki. Hogy övé lehessen a legfinomabb falat, hogy ő írhassa meg a sztorit először.

Ez az, vtr, amiért Ejzi egy sas volt, akit szerettek és tiszteltek. Sokunkak hiányzik, gyászoljuk. Ezt az érzést sértetted meg te keselyű, téped, szaggatod a még ki sem hűlt testet, közben vígan táncolsz a porban, amíg engedik. Sosem lehetsz sas, lenézett, gyűlölt keselyű maradsz életed végéig.

A sas sohasem táncol a porban, nem engedi a méltósága, míg neked az ég idegen.