Világklasszis irányítónkat kérdezte a Nemzeti Sport hétvégi különszáma.

Nemrégiben ismét pályán volt. Füzesabonyban jótékonysági mérkőzésen játszottak a régi pályatársaival. Jó érzés volt?
Mihez képest? Jó érzés volt újra pályán lenni, játszani, de nehéz is volt, mert nagyon keveset edzünk, és amikor évente kétszer-háromszor összeállunk, mindenünk nagyon fáj. Vicces jeleneteket tud hozni egy ilyen torna, hiszen fejben tudod a mozdulatsort, de ma már sem erőd, sem lábmunkád nincs hozzá. Amikor felugrottam, körülbelül egy tizedmásodpercet tudtam eltölteni a levegőben… És ez elég mókás.

Ha jól tudom, elég intenzíven tartják a kapcsolatot a régi bajnokcsapat tagjaival. Mondjuk könnyű is, hiszen többen jelenleg is a Fradinál dolgoznak.
Igen, itt edzősködik Pádár Ildi, Fiedler Erika, Szarka Éva és Őze Beáta, de itt kézilabdázik például Krammer Manci lánya is. Sőt, Tóth Beával, Fiedler Adriennel is sokszor találkozunk. Az első csapat megmaradt csapatnak, sokszor együtt nyaralunk, bulikat tartunk, és ma már nemcsak mi tartjuk a kapcsolatot, hanem a gyerekeink is, akik vagy együtt kézilabdáznak a Fradiban, vagy csak szimplán jó barátok lettek az évek során.

Vagyis ebben a közösségben jól értelmezhető a Fradi-család jelentése.
Nem tudunk elszakadni. Én például nagyon boldog lennék, ha innen mehetnék nyugdíjba. Ezer szállal kötődöm a Fradihoz, és már nemcsak én, hanem a gyerekeim is, akik itt kézilabdáznak. Három hónappal ezelőtt azért költöztünk az Elek Gyula Aréna közelébe, hogy leegyszerűsödjenek a hétköznapok, minél könnyebben el tudjunk jutni a második otthonunkba. A gyerekek már önállóan járnak edzésre, csak Bence esetében van két-három olyan alkalom, amikor messzebb kell vinni, de általában azt is jól meg tudom szervezni, mert a szervezéshez, a családi élet koordinálásához van tehetségem. Mivel a férjem, Gézu még mindig aktívan vív, a család körüli teendők nagy része rám marad, én ezzel a háttérrel, nyugalommal tudom az ő felkészülését támogatni a riói olimpiára. Tudja, hogy ha nincs itthon, mert éppen edzőtáborban vagy versenyen van, akkor is működünk.

Árulja el, hány garnitúra edzőruhát, szerelést mos egy héten?
Naponta kétszer biztos, hogy megy nálunk a mosógép, és heti egyszer vagy kétszer órákon át vasalok.

És gondolom órákon át megy a diskurzus a sportról a családi vacsorák, ebédek alkalmával is.
Hát, a „suliban mi volt?” kérdést gyorsan kipipálják egy „semmivel”. A sport inkább izgalmasabb terület, főleg a fiamnak, aki minden sportot szeret, az összes sporthírt, összeállítást, átigazolást, eredményt kívülről fújja. Jó sportriporter is lehetne belőle, ha a tanulással nem állna hadilábon. Nem érdekli az iskola, nem érdekli a megfelelés, és elég sokat küzdünk vele ezért, de legalább az esti tanulások alkalmával én is újraveszem a történelmet, irodalmat és nyelvtant. Szofival nincs ilyen gondunk, ő meg bízhatóbb ezen a téren.

És a pályán milyenek a gyerekek?
Ott is mások. Bencének a vérében van a kézilabdázás, nagyon jól lát a pályán, remekül ismer fel helyzeteket. Szofi inkább a társaságért jár le, közösségi ember, ugyanakkor nem szereti, ha húzzák-vonják, ezért inkább a kapusposztot választotta.

Ön mennyire határozza meg a pályájukat?
Foglalkozom velük, de terhet nem akarok rájuk rakni. Mivel Bencében látom gyerekkori önmagamat, rajta érzékelem, hogy él-hal a játékért, így vele szemben mások az igényeim, más a hozzáállásom. Szofival nem szakmázom annyit, de ő nem is igényli annyira, jó a hozzáállása és hamar túlteszi magát mindenen.

A férjét nem zavarja, hogy egyik gyerek sem a vívás mellett tette le a voksát?
Bence túl izgága lett volna a víváshoz, nem örökölte az édesapja nyugodtságát, Szofinál pedig az is kérdéses volt, hogy egyáltalán az aktív, rendszeres sport felé lehet-e terelni őt.

És önnek milyen céljai vannak, mennyire fontos a sport utáni karrier építése?
Én nem karrierben gondolkodom, hanem feladatokban. A Fradinál jó helyen vagyok, azt csinálhatom, amit szeretek, és ez nagyon fontos számomra. Egy évvel ezelőtt ügyvezetőként olyan feladataim is voltak, amelyek jobban nyomasztottak, hiszen nemcsak a szakmai oldallal, hanem pénzügyekkel, költségvetéssel is foglalkoznom kellett. A mostani munkám, a szakosztály vezetése jóval közelebb áll a szívemhez.

Ha döntést kell hoznia, mennyire közelít kézilabdázóként a kérdéshez, vagy mennyire tudja kívülről szemlélni az adott helyzetet?
Mindig a játékos oldaláról közelítek, nem is tudnám másként.

A mai játékosok igénylik még valamennyire a tanácsait?
A felnőttek nem, a juniorok még szoktak kérdezgetni, de nem is biztos, hogy nekem kell tanácsot adnom nekik. Más ez a kézilabda, mint az én időmben volt, a mai játék nagyon felgyorsult, ez az erő és az egyéni képességek kézilabdája, mi sokkal technikásabbak voltunk, és talán taktikailag több volt a játékunkban. Mások a mai gyerekek, jóval nehezebb megtalálni a hozzájuk vezető utat, és ezt én a saját gyerekeimen is érzem.

NS Sportkrém – Lipiczky Ágnes