Dibusz Dénest kérdezte a Nemzeti Sport a pályafutásáról, pofonokról, célokról.
Most már, hogy 2014-et minden szempontból Dibusz Dénes évének nyilváníthatjuk, elárulhatja, volt-e Önben félsz, amikor Pécsről az ország legnépszerűbb klubjába igazolt.
Félsz nem, de kétségkívül kihívásnak tekintettem a ferencvárosi lehetőséget. Januárban még nem is sejthettem, hogy kiemelkedő éve lesz az idei a karrieremnek, hogy mást ne mondjak, eleve meg kellett küzdenem a kapusposztért Jova Leventével.
Milyen viszonyban vannak?
Remek. Nem keltett feszültséget a rivalizálásunk, és csak köszönettel tartozom neki, egyáltalán nem neheztelt azért, hogy átvettem a helyét. Persze nem kérdés, ha Levi maradt volna a kezdőkapus, ugyanúgy segítem a munkáját.
Ha Oscar-díjátadón lennénk, ki másnak mondana köszönetet azért, hogy a ferencvárosi remeklés mellett a válogatottban is bemutatkozhatott, meglehet, még sokat érő feröeri bravúrral?
Hosszú lenne a sor… Annak, aki bármilyen részese volt az életemnek, és hozzásegített a sikereimhez, hálás vagyok. Fontos volt a szüleim támogatása, akikre gyerekkoromtól számíthattam, illetve az edzőim és hatványozottan a kapusedzőim szerepe.
No de ez nem Hollywood, hanem a nagybetűs élet, amely nem mindig rózsaszín. A Fradiba szerződésekor például sokan kételkedtek abban, hogy eléri a kívánt szintet.
Arra magam is kíváncsi voltam, mit hoz ki belőlem az új helyzet, ám mert engem a tét korábban is mindig jobb teljesítményre ösztönzött, bíztam benne, hogy a Fradiban is így lesz. Pofont pedig kaptam már néhányat az élettől, amiből rendre sikerült felállnom, sőt erőt merítenem, nem tartottam hát az esetleges újabbtól.
Mikor kapta az első pofont?
Amikor a pécsi U19-ből Barcsra kerültem, a felnőttek közé. Azt gondoltam, mindenkinél okosabb vagyok, hogy tudom én jól, mi kell nekem, minek egy másfajta edzésmódszer. Nem fogadtam el, hogy szerettek volna formálni, rosszul reagáltam az új helyzetre, a mélypontot pedig az jelentette, amikor a Tatabánya meccs rajtam ment el. Kikerültem a csapatból, utána húztam egy vonalat, és elhatároztam, hogy változtatok. Rádöbbentem, hogy sokat kell még fejlődnöm, és arra is, hogy mindenkitől lehet tanulni. Azt csináltam utána, amit kértek tőlem. Tavasszal már ismét én védtem, majd visszatértem Pécsre.
Az utóbb feljutó és az első négy bajnokiját megnyerő klubbal Ön is berobbant az élvonalba, csakhogy néhány szezonnal később érezhető volt némi megtorpanás.
Éreztem én is. Valahogy nem sültek el jól a dolgaim. Nemegyszer előfordult, hogy hiába védtem jól egy mérkőzésen, jött egy hiba, ami persze elfedte a bravúrokat. Nem függetlenítheted magad a csapattól, márpedig Pécsen volt úgy másfél esztendő, amely erősen szenvedős volt. Aztán az elmúlt ősszel újra elértem azt a bizonyos mélypontot. Az ETO ellen a negyedik játéknapon kiállítottak, egy héttel később pedig elhunyt édesapám. Megtörhettem volna, de újra sikerült erőt merítenem, az utolsó hat fordulóra pedig visszaküzdöttem magam a csapatba. Szerencsére egyik bajnokin sem kaptunk ki, akkor figyelhetett fel rám a Fradi.
Onnan pedig már ismert a történet, feltesszük, legalább annyira, mint maga Dibusz Dénes.
Jólesik, ha felismernek, próbálok mindenkivel kedves lenni, egyáltalán nem terhes, ha megállítanak az utcán.
Tehát tömegközlekedik?
Nem, autóval járok.
De egy drágábbal és nagyobbal, mint Pécsen, nem?
Nem. Ugyanazzal. A célnak megfelel.
És milyen szakmai céljai vannak?
Szeretnék a jó felkészülés után egy jó fél szezont produkálni, hozzátenni a magam részét ahhoz, hogy elérjük a dobogót vagy megnyerjük a Magyar Kupát. A legjobb persze az lenne, ha mindkettőt teljesítenénk. Úgy talán újra válogatott meccsen védhetek, mert a feröeri összecsapás örök emlék. És remélhetőleg nem marad az egyetlen.
Galambos Dániel / Nemzeti Sport
