Európa Liga mérkőzés, nem éppen európai körülmények között.

Már a sorsolás után eldöntöttük, ha sikerül továbblépnünk a máltai ellenfelünkön, akkor ellátogatunk a fiumei odavágóra. Mivel – ha nehezen is – de hoztuk a kötelezőt, így célba is vettük a tengerparton fekvő stadiont. Nem álmodtunk nagyot, megyünk, jövünk, ez volt a terv, így csütörtök reggel vágtunk neki az 500 kilométeres utazásnak, hatkor találkoztunk Újbudán. Rutinosan nem öltöztünk ki, valamint az autó se volt feldíszítve, ennek köszönhetően se az ideiglenes letenyei úttorlasznál, se a Fiume előtti autópálya fizetőkapujánál nem fogtak meg minket a horvát rendőrök. Utóbbi helyszínen kiemelten figyelték a Magyarországról érkezőket, minket is megállítottak, ám egy rövid, tört angolos párbeszéd után folytathattuk utunkat:

– Where you go?
– Opatia.
– No football match, Ferencvaros?
– What footbal match?!
– Okay, go.

Nem volt mindenki ilyen szerencsés, az út szélén sok autó, mikrobusz várakozott a nagy hőségben, nagyon úgy tűnt, hogy nem rövid ideje. A zuhanyhíradó szerint nagyobb fradista társaság múlatta az időt Crikvenicán, rendőrségi felügyelet mellett. Mi a felvigyázást szerettük volna elkerülni, emiatt Fiumét is kihúztuk a listáról és a kis „hazugságból” valóság lett, Abbáziában pihentünk meg. A tengerparti települést a horvát Monacónak is szokták hívni, nem alaptalanul, már a 19. században felfedezték az Osztrák-Magyar Monarchia arisztokratái, ezt a stílust a mai napig őrzi is.

Találtunk egy olcsó parkolót (5 kuna / óra), ahol leraktuk az autót, majd a gyönyörű parti sétányon megközelítettük a tengerpartot. Valószínűleg errefelé szállt meg a csapat is, ugyanis összefutottunk pár játékosunkkal, aki délelőtti pihenőjüket töltötték. A szabadstrandon található étteremben megebédeltünk, ezután pedig kerestünk egy üres placcot, ahol letelepedtünk, lábat lógattunk, fürödtünk, napoztunk. Az itt készült fotókat alább tekinthetitek meg:

A galéria itt is megtekinthető: Üllői129 Picasa

Hat óra környékén indultunk vissza Fiumébe, terveink szerint a szurkolói zónába, ám ezt végül a rendőrség felülírta. A stadiontól kb. két kilométerre található parkolóból lehetett szervezetten „menetelni”, amely során behatóbban megismertük a Május 3. (korábban Ganz-Danubius) hajógyárat, itt készült többek között az I. világháború alatt elsüllyesztett magyar tengerjáró, a Szent István. A vendég bejárathoz érve látszott, hogy nagy a káosz a rendőrök fejében, folyamatosan kiabáltak, egymással is. Ez csak fokozódott, mikor a hazai szurkolók is megérkeztek, az E szektorokba ugyanis a vendég kapu mellett kb. fél méterre található hazai kapun lehetett belépni. Ennek ellenére érthetetlen volt a fokozott idegeskedés, hiszen se a hazaiak, se a fradisták nem vetettek a másikra akár csak egy rossz pillantást. Nyelvi problémák is akadtak, alig beszéltek angolul, a HNK által kirendelt horvát – magyar tolmács segítségével lehetett úgy-ahogy kommunikálni, aki nagyon segítőkész volt, és leterhelt.

Mivel egy barátunk jegyei is nálunk voltak, ezért nem akartunk belépni, ezt csak többszöri próbálkozás után sikerült az egyik főnöknek elmagyarázni, aki ezután tájékoztatta a többieket, hogy hagyjanak minket békén, várakozhatunk kint, ne tereljenek be. Eközben láttuk, hogy az érvényes jegy nélkül érkezőket elkezdték kiszűrni, rendőrségi mikrobuszokkal szállították őket vissza a szurkolói zónába, ám ezt két-három kör után befejezték. Pár embert szondáztattak is és ha magasabb szintet mutatott a mérő, akkor elsőre nekik is megtiltották a belépést. Aztán „bekattant” valami, mindenkit – engem is – elkezdtek betolni a kapun belülre, bent kicsit fogyott a hely, hátulról a tonfával nyomták a tömeget, majd bezárták a nagykaput. Amit utána egyből megpróbáltak kinyitni, csak a szerencsén múlott, hogy nem lett belőle sérülés, nem szorítottak vele a falhoz embereket.

Ezután kérdeztem meg a HNK-s tolmácsot, hogy esetleg nem hívná-e oda az UEFA ellenőrt, aki így látná, miként végzik a dolgukat a házigazdák, azt a választ kaptam, hogy sajnos nem tud mit csinálni (magyar volt), mivel a horvátokat nem érdekli, mi történik itt. A barátunk jegyeit a kerítésen keresztül sikerült kiadnunk, majd elfoglaltuk helyeinket a lelátón, amely hálóval volt lezárva, mellette az üresen hagyott ütközőszektor, majd a hazaiak része. A büfé csak késve nyitott és igencsak lassú kiszolgálással működött, valamint akadt egy csap a szektor alsó részén, ahol lehetett vizet vételezni. Nagyjából a kezdőrúgás előtt húsz perccel aztán minden fradistát beengedtek, aki jelen volt a bejáratnál, nem számított, hogy van-e jegyük, avagy nincs. A lelátói szóbeszéd során lehetett hallani, hogy a szervezett csoportokat feltartóztatták a város határában, ezért nem érkeztek meg. A FradiBusz utasai is „kettészakadtak”, a jegy nélkül érkezőket egy jelenlévő szerint felterelték az egyik buszra, amelyet nem engedtek a stadionhoz, a többiek pedig jöhettek.

A mérkőzésről fotókat Farkas Zsolt oldalán láthattok: Fotó a pálya széléről

A mérkőzés lefújása után nem hagyhattuk el a stadiont. Még a hazaiak távozása után is hosszú időt töltöttünk ott, végignézhettük, ahogy a pályamunkások a gyepet javítgatták, valamint a szektor kerítése előtt a horvát biztonságiak megvacsoráztak… Végül fél tizenkettő után léptünk ki a kapun, és újabb pár perces várakozás után indulhatott a menet vissza a parkolóba. Ismét a hajógyáron keresztül vezetett az utunk, ám ezúttal már tök sötétben, aki tudott, az a telefonjával próbált világítani. Az útvonal is változott egy kicsit, még több lépcsőt iktattak be a rendőrök, akadt olyan szurkolótársunk, akinek eléggé nehezére esett teljesíteni a „penzumot” a nap végén.

Mikor már azt hittük, hogy végre elindulhatunk haza, következett az újabb üresjárat, hosszú ideig nem engedélyezték a rendőrök a konvoj startolását. Érdekesség volt, hogy a felvezetés során a fiumei piros lámpánál a megkülönböztető jelzés ellenére is megálltunk… Azért csak sikerült elhagyni a várost fél egy után és elérni az autópályát. Reggel hat után érkeztünk vissza Budapestre, köszönhetően a rendkívüli „vendégszeretetnek”. Bár sok mindent tapasztaltam már a magyarországi rendezések kapcsán, erre a bánásmódra azért nem számítottam, úgy gondolom, hogy elvárható lenne legalább egy elégedetlen hangvételű felszólalás a nagykövetnél, konzulnál, vagy valamilyen a témában kompetens személynél, még ha ez nagyjából falra hányt borsó is lenne.