Amikor megbeszéltük a találkozót, azt mondta, egy kicsit késni fog. De nem győzött biztosítani arról, hogy siet, ahogy tud és előre elnézést kért. Vagy tízszer biztosan. Amikor azt mondta, késni fog, tudtam, hogy egyáltalán nem zavar. Mert az lenne a furcsa, ha nem késne. Ha egy karót nyelt, sótlan spanyollal kellene társalognom kora délután, az nem ő lenne.

Nerea belépett a Horánszky utcai kis tapas bárba és azonnal életre keltette a helyiséget. Olyan érzésem támadt, mintha megérkezett volna az étterem „titkos hozzávalója”. A polcokon és pulton sorakozó ételek és italok, a falak, asztalok, székek, még a zöld-fehér dekoráció is mind színültig megtelt szívvel és lélekkel, az ő spanyolos életszeretetével, kisugárzásával. Hatalmas mosollyal nyugtázta, hogy az étlap anyanyelvén olvasható, és boldogan válogatott a finomságok közül, hosszan és hangosan egyeztetve az egyes fogások részleteit a tulajdonos hölggyel. Pillanatok alatt a ház kedvence lett, saját bevallása szerint imád enni. Ígéretet tett a kipróbálásra kerülő ételek véleményezésére, mindent tudni akart a chef főzőtudományáról, szakmai tapasztalatáról. Amikor pedig a konyhából egy nagydoboz zöldbabbal egyenesen hozzá érkezett a pincér, akinek aztán főzőiskolát is rögtönzött, tudtam, hogy szerencsések vagyunk, hogy itt van velünk Budapesten és jelenlétével tágabbra nyitja világunkat.

Főzni is szeretsz?
Nem szeretek, de kell, és mert finomakat szeretek enni, így egyre jobban főzök is. Most viszont két hétig itt voltak a szüleim és feltöltötték hűtőmet a kedvenceimmel. Anyukámat senki nem tudja lepipálni a konyhában, de melyik anyukát lehet? Mindenesetre ennek a terülj-terülj asztalkám a választéka, leginkább a padrón, a patatas bravas, a costillo bárányból csillagos ötöst kapnak. A sok kedvenc mellett otthonom, Navarra tartomány baszk étele, a pimiento del piquillo is dobogós lehetne.

A baszk kultúra, hagyományok mennyire jellemzők a családodra?
Családom a francia határhoz közeli faluból származik, amikor édesanyámék születtek, még mindenki beszélte a baszk nyelvet. Aztán a Franco diktatúra időszakában halálbüntetés járt érte, még otthon sem merték használni, így nagyon kevesen maradtak, akik ismerik. Jelenleg a falu lakosságának fele csak spanyolul beszél, viszont másik fele újra tanulja, beszéli a baszkot, hiszen az egész nép történelmének alapja, szerves része. Nagyon sokan közülük szeretnének különválni Spanyolországtól, és létrehozni egy önálló baszk államot. Tökéletesen megértem az érzéseiket, egész életemben ebben a hangulatban éltem otthon, de személy szerint szeretném, ha úgy maradna a helyzet, ahogyan van. Én navarrai vagyok, és Spanyolországhoz tartozom. Azt gondolom, gazdasági szempontból néhány év alatt tönkremenne az önálló ország. Az ETA, az elszakadást támogató harcos szervezet pedig korábban sok robbantást, támadást hajtott végre, és ugyan most tűzszünet van, de a fegyvereik még lehetnek, mert senkinek nem adták oda őket.

Személyesen átéltél ilyen támadást?
Szerencsére nem. Pamplonában születtem, egy katolikus iskolába jártam, és nem tanultam a baszk nyelvet, egy szót sem tudok, csak spanyolul beszélek.

Pamplona világhírű ünnepe a San Fermin, a bikafuttatással…
Nem, nem, én sohasem rohangáltam a bikák előtt, nagyon kevés helyi lakos próbálja ki manapság, de az ünnepséget nagyon szeretem. Igaz, csak 1-2 napot töltök ott, mert teljesen felbolydul a város és nem lehet megmaradni. Inkább elmegyünk máshová olyankor.

A sport, a kézilabda hogyan került az életedbe?
Nyugtalan kisgyerek voltam, a nővérem kézilabdázott, és mellette kicsiknek is tartott edzést. Amikor újabb csapatot hoztak létre, eljöttek az iskolámba is, ő pedig rámparancsolt, hogy mennem kell. Beleegyeztem, 10 éves voltam ekkor, és a nővérem lett az első edzőm. Nagyon jó edzőm volt, és amúgy is nagyon szoros a kapcsolatunk egymással, sokszor hiányzik, nagyon hasonlók vagyunk. Most Torontóban él, a kanadai kormánynak dolgozik, kémikus és a légszennyezettséggel foglalkozik. Nagyon intelligens, úgyhogy mindig mondom, neki van esze a családban, én meg erős vagyok.

Már a legerősebb kisgyerek is te voltál?
A gyerekkori edzéseim sokban különböznek azoktól, amit itt látok a fiataloknál. Itt többen sérültek, vagy szenvednek valamilyen törést, míg odahaza ez jóval kevesebb. Azt gondolom, itt jóval többet készülnek, és nem csak fizikálisan, így kevesebbet töltenek a pihenéssel, a regenerációval. Mivel fiatalok, sokat is tudnak teljesíteni, de még nem felnőttek, ezért sokkal jobban kellene kontrollálniuk a pihenési időt. Például, hogy normálisan tudjanak ebédelni, hogy ne az uzsonnás dobozból kelljen falatozniuk minden nap.

Közben témánkhoz forgatókönyvszerűen illeszkedve megérkeznek az újabb spanyol fogások. Miközben megtanít, hogy melyik ételekből ehetünk közösen, és melyikből eszi mindenki a magáét, kiderül az is, hogy Budapest és az önálló élet sok újdonságot hozott számára.

Az Itxakonál eltöltött szép időszak után nagyon nehéz volt váltanom. Először féltem, hogy majd magányosnak, szomorúnak érzem magam, mert sohasem éltem még egyedül. Itt ezt meg kellett tapasztalnom és új oldalamat ismertem meg. Rengeteg mániám lett, és amikor anyukám jön, mindig kiakad ezen, de biztos vagyok benne, hogy azért alakultak ki, mert egyedül élek. Rendmániás lettem, és ha eljössz hozzám, és elpakolsz valamit, akkor azt meg is érzem, és zavar.

Ha egy könyvet elpakolok?
Jó, azt azért nem, de ha egy széket, akkor azt már igen! De tudom ám, hogy nem jó, és igyekszem türtőztetni magam, ha vendégem van. Meg aztán, ha majd egyszer újra együtt élek valakivel, akkor nem bánthatom azért, mert nekem mániáim vannak. Ez az én hibám.

Csak otthon vagy mániás?
Igen, a kézilabdában inkább rituálénak hívnám, megszokásnak, ahogyan csinálom a dolgokat, amilyen sorrendben öltözködöm például.

16 évesen kerültél Estellába, ahhoz képest még miben más a mostani helyzet?
Ott négyen laktunk egy lakásban, a legjobb barátaimmal, a fizioterapeutám, a volt csapattársaim Macarena (Aguilar) és Andrea Barno, aki pedig mintha a második anyukám lett volna. Mindig közösen gondolkodtunk, közösen találtuk ki, hogy mit együnk, hová menjünk, mit csináljunk, és most nem. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nekem kicsit újdonság egyedül gondolkodni. Ebben a pillanatban azért is furcsa, mert a második sérülésem után vagyok, nem játszom elég jól, hiányzik az otthonom, ezért ebben a hangulatban nem a legjobb egyedül lenni. Sok dolog hiányzik otthonról, de ha azt mondanám, hogy nem érzem jól magam Magyarországon, akkor hazudnék.

Miért?
Mindig értékelnem kell, amim van. Szerencsére a klubban nagyon nyitott mindenki, sokat segítenek, és sok barátom van itt is: Nuria (Benzal) Fehérváron, Veszprémben és Szegeden is, és Győrött Raph (Tervel), aki nagyon jó ember, nagyon kedvelem. Azt is nagyon élvezem, hogy otthon megtanultam, megismertem egy világot, ahogyan a dolgok működnek, ahogyan gondolkodunk, élünk, és itt szembesülök azzal, hogy milyen sokféleképpen lehet másként is csinálni. Úgy gondolom, a változás jót tesz az életemnek, mert akár pozitív, akár negatív, de tanulni mindig lehet belőle.

Hogyan látod a magyarokat, Budapestet?
Budapest gyönyörű! A Duna két különböző részre osztja, a panoráma csodálatos. Tetszik, ahogyan a városban gondoskodnak a régi dolgokról, mert látom, hogy milyenek lehettek az épületek sok évvel ezelőtt. Nem akarnak mindent újjáépíteni, modernizálni, és nincs az egész úgy kisuvickolva, mint Bécs. A két város nagyon hasonló, de ott mindent felújítottak, modernizáltak, kitakarítottak, nekem viszont Budapest tetszik jobban. Szeretem látni, amikor megérkezem egy új helyre a történetét. Ennek a városnak és Magyarországnak gazdag történelme van, és szeretem felfedezni az utcákat járva az apró érdekességeket, melyek ezt a szomorú történelmet kevésbé szomorúvá teszik. Mert a szomorúságot nagyon sok ember személyiségében felfedezem.

Egy kis időt most nálad is tölt átutazóban, nem sikerült kiharcolni a továbbjutást a Bajnokok Ligájában.
Rosszul játszottam, szomorú vagyok miatta. Valójában tavaly mi voltunk a meglepetés csapat, senki nem számított olyan jó teljesítményre tőlünk, és számunkra sem volt magas kötelező elvárás. Nem nevezném nyomásnak az idei helyzetet, de benne volt a fejünkben, hogy győznünk kell, be kell jutnunk a következő körbe, kell és kész.

Lehet, hogy már Dániában elúszott a lehetőség?
Azt gondolom, úgy éreztük, hogy sokkal könnyebben fogunk győzni. A dán csapatnak van egy nagyon gyors játéka, nekünk pedig sokkal okosabban kellett volna velük játszanunk, nem belemenni a rohanásba. Mert nemcsak, hogy jók benne, de nagyon élvezik és szeretik is játszani. Ha elkezded lassítani a játékot, több védekezéssel, akkor azt nem szeretik annyira. Sajnos, a dabasi meccsre sem tudtuk teljesen orvosolni ezt a problémát. De ez a szituáció is a sport része. Megvan az ideje a győzelemnek, a vereségnek, annak, hogy győzni kell, és nem tudsz, vagy amikor győzni kell, és tudsz. Nekünk pedig most a legfontosabb feladatunk nem a múlton rágódni, mert az sosem jó, hanem a következő lépésre koncentrálni, mindig csak a következőre.

A válogatott is ilyen számodra, újra kerettag vagy.
Nagyon örülök, hogy újra meghívást kaptam, nem vagyok a legjobb formában, de bízom benne, hogy segítségére lehetek a csapatnak. Ha a csoportunkat nézzük, akkor jó, hogy a norvégokkal játszunk először, mert nekik az első meccs nem szokott jól sikerülni, ami a javunkra válhat. Minden a felkészülésen múlik, de nem tudom pontosan, milyen formában van a csapat, mert régen játszottam már velük, tavaly ilyenkor.

Akkor mi is várjuk a következő lépéseket…

Fekete Anikó – Cunder.hu