Benkő Levente kolozsvári író felemelő sorai az esti meccs előtt.

Szinte napra 32 évvel ezelőtt, 1981. szeptember 23-án volt. A Duna-csatornánál voltunk katonák, egy ötezer fős munkásezred tagjaiként. Emlékszem, akkor is ilyen gyönyörű napsütés volt. Reggel kimentünk a munkatelepre – terméskővel raktuk ki a csatorna északi partját, amelytől olyan húszméternyire van a Cernavoda – Konstanca vasúti pálya. Egész nap számoltam a vonatokat, s azt mondtam: ha Cernavoda felől jön több szerelvény, legalább döntetlen lesz, ha Konstanca felől, akkor kikapunk. Kihozták az ebédet, egy ideig még tébláboltunk, aztán a tisztek sorakozót vezényeltek, és a munkaidő lejárta előtt bevonultunk a laktanyába, meccset nézni. Olyan tízszer tíz méteres klubhelyiségbe legalább háromszázan zsúfolódtunk be, himnuszok, füttykoncert, hurrogás, bekiabálások – „Care eşti bozgor, mă?!” (Melyikőtök bozgor, hé?!) -, sok-sok izgalom, aztán vége.

A hátsó fertályban álló bakák valamelyike dühében a vasszékkel szétverte az ablakot, többen ott mentek ki az udvarra. A meccset élőben közvetítő bukaresti rádió elkövette azt a hibát, hogy rögtön bedobott valami pezsgő Status Quo-nótát. Intettem Dani öcsémnek: Gyere már! Becibáltam egy üres barakkszobába, megöleltük egymást, és örömünkben táncoltunk… Benyitott egyik bajtársunk, Gaidi Gheorghe, erdélyi román fiú, a nagyapja még Gajdi György volt. Ránk nézett, a szája mosolyra futott, s azt mondta: A helyetekben én is örülnék! Már nem tudom, mennyi volt a jobbról, illetve a balról érkező szerelvények száma, de ha jól emlékszem, valóban Cernavoda felől érkezett több. Mostanában számolta valaki a vonatokat? Mert jó volna este összeölelkeznünk. És táncolnunk. Például Status Quo-ra. Vigyázzunk egymásra!

Benkő Levente író-újságíró, Kolozsvár