Csak felnőttként érti meg az ember igazán, mennyit ér egy barátság. Hogy tényleg nagy szerelmekkel említhető csak egy lapon. Hát, én erről szeretnék ma beszélni. A barátságról.

Arról, hogy engem nem Helsinki, Melbourne vagy Tokió tett kivételes sorsú emberré. Hanem az, hogy Gyarmati Dezső volt a barátom. Hogy Te voltál a barátom. Mert abból a 85 évből, ami a neved mellett a díszkoporsón áll, 70 év közös volt, Dezső. A barátságunké.

Emlékszem, 9-10 éves lehettem, amikor először találkoztunk. Azt kérdeztem tőled, hogy 10 éves kor alatt lehet-e már vízilabdázni… Te pedig azt felelted: „Lehet hát.” És ezzel eldöntötted a sorsomat. Azt mondtad, legyek szorgalmas, nézzelek Benneteket, lessem a fogásokat. Ahogy Ti lestétek el az 1936-os olimpiai bajnokoktól, Németh Jameszéktől.

És ez a valami, mint valami becses családi örökség, apáról fiúra száll. Az új nemzedéknek pedig a legszentebb kötelessége vigyázni rá. És – ha a Jóisten engedi – kötelessége tovább gyarapítani. Te ebben a hagyományban nevelkedtél, és magad is gyarapítottad azt. Így lettél a huszadik század egyik legnagyobb titkának az őrzője. Egy szakma Nagy Öregje, akinek a nevét mindig is tudták és tisztelték a legfiatalabbak is.

Az lettél, aminek az ilyen anyagból gyúrt embereknek lenniük kell, ha a világban csak egy csöppnyi igazság is maradt – Példakép.

Hányszor megtapasztaltam ezt… A legszebb emlékeim között tartom számon, amikor nyáron a Csasziban, a vízilabda bölcsőjében, a medence előtt a fehér karosszékekben, vagy telente, az uszoda alatti vendéglőben „rendeltünk”. Fogadóórát tartottunk. És jöttek hozzánk a messzire elszármazott öreg vízilabdás barátaink, az új nemzedékekhez tartozók, az ismerősök és az ismeretlenek, és nagy tisztelettel köszöntöttek.

Ez a kép valahogy mindig vissza tudta adni az embernek a hitét. Hogy lám, van még az életnek olyan szeglete, ahol a teljesítmény és a népszerűség összefüggnek. Hogy nagy ember abból lesz, aki nagy dolgokra képes.

Tudom, mindent elkövettél azért, hogy megtartsd ezt a rendet a világban. Hogy átadd azt a nemes hagyományt, ami a magyar vízilabdát egykor világhírűvé tette. Ez volt a Te életműved. Nem a háromszoros olimpiai bajnoké, hanem a nagy vízilabda-pedagógusé. Figyelni az elődökre, őrizni a hagyományokat. Tenni azért, hogy a Benedek-legénység tagjai a Komjádi-fiúk egyenesági leszármazottai legyenek.

Jelentem: sikerült. Teljes az életműved, Dezső!

És szeretnék hinni abban: úgy mentél el, hogy erről Te is meggyőződhettél.

Három nappal a halálod előtt meglátogattalak a Kútvölgyiben. Fenn, az intenzíven, ahol Andrea lányod bátorított: szorítsam meg a kezed, hátha visszajelzel. És akkor megfogtam a kezed, és mondtam neked valamit. A füledbe súgtam azt, ami akkor mindkettőnknek a legfontosabb volt.

„Vb-t nyertek a fiúk.”

Te pedig – és tudom, hogy így történt, nem csak a képzeletem csalt meg – megszorítottad a jobbomat. Válaszoltál.

Ez volt az utolsó „beszélgetésünk”. És, ahogy hetven évvel korábban az első: ez az utolsó is a vízilabdáról szólt. Mert az életedben a vízilabda, a magyar sport játszotta a főszerepet. Te pedig főszerepet játszottál a magyar sportban.

Emlékszem, a korkülönbség miatt hányszor húztál engem… Engem, ezt a hetven évvel ezelőtti kis srácot, aki valaha a Te biztatásodra kezdtem vízilabdázni. Igaz, az utóbbi időben többször is szóba került az elkerülhetetlen… Azt mondtad: „Gyurikám, emberi számítás szerint én megyek el előbb. És akkor majd biztosan Te mondod a beszédet a temetésemen. Sajnálatos módon én akkor már nem tudok vitába szállni veled, úgyhogy inkább belenyugszom előre: mondj, amit akarsz. Felőlem akár azt is mondhatod, te voltál a vízilabda legnagyobbja…”

Hát, ezzel alaposan elszámítottad magad, barátom. Az igazság ugyanis az, hogy Te voltál. Te vagy a jobb, Dezső!

Isten veled!