Irodalmi eszközökkel tudta kifejezni az egyik legnemesebb érzést, a hazaszeretetet, azt, amit mi Fradisták is érzünk Nemzetünk és Clubunk iránt.
Bár ő (tudtunkkal) nem volt Fradista, mégis úgy gondolom illő, hogy megemlékezzünk róla, hiszen egyik, ha nem a legnépszerűbb és legjobb magyar könyv szerzője gondolatait olvasva önkéntelenül is sokunknak a hazaszeretet mellett a Fradizmus jut eszünkbe. Az Egri csillagokban úgy ábrázolta a várvédő vitézeket, ahogy mi szeretnénk látni magunkat. Azokat az igaz érzelmeket tudta megfogalmazni, amik minket is hajtanak, mégha gyarlóságaink miatt távol is állunk az ő – persze idealizált – hőseitől. Ahogy nemzedékek élik át újra és újra Bornemissza Gergely és társai kalandjait és lesznek lélekben az egri vár védőivé, úgy válnak újabb generációk részesévé annak a gyönyörű érzésnek, amit a világ legcsodálatosabb klubjának követése jelent.
Beszéljenek az ő szavai:
Dobó levette a süvegét, és térdre ereszkedett. Az égre emelte a szemét.
– Istenem! – mormolta, a kezét imádkozásra illesztve. – Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet… A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg… ez a kis Magyarország…
Az arca halvány volt. Szeméből kicsordult a könny. És könnyes arccal folytatta:
– Mária, Jézus anyja. Magyarország védő asszonya! A te képedet hordozzuk a zászlóinkon! A te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörögj érettünk!
És ismét folytatta:
– Szent István király! Nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te templomod falai, és ahol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg mennyei sátorodban, Szent István király; ó, borulj az Isten lába elé! Isten, Isten! Legyen a szíved a miénk!
Az a kis tisztás az égen mintha az ég ablaka volna, s benne a csillagok fehér gyertyalángok…
Dobó megtörülte a szemét, s az ágyú fájára ült. Nézett mély gondban, mozdulatlanul a vár alatti sötétségbe.
