A tegnapi nap élményei szavakba öntve, már amennyire ez lehetséges.

Az új mez bemutatójára sikerült „götzésen” érkeznem, ez az esemény alatt tudatosult bennem, mikor odasúgtam Sherlocknak és Üllőinek a balesetet körülöttem vidámabb lett a hangulat, ugyanis több sajtós kolléga is felfedezte a turpisságot. A rövid beszédek után útba igazítottak minket, a férfiak a balra eső öltözőben készülhettek fel az edzésre. Belépve a szobába egyből elfogott az érzés, hogy igen, ma én is csapattag vagyok. Zöld-fehér öltözőszekrények, nem is akárhogyan, névre szólóan feliratozva egy-egy hűtőmágnessel, melyen zöld-fehér alapon a nevünk és egy Fradi címer volt látható. Kinyitva az ajtót ott várt az előzetesen egyeztetett méretű felszerelés: sportszár, nadrág és mez. Természetesen gondoltak arra is, hogy megizzaszt minket a mester, így egy törölköző is ott lógott felakasztva.

Az öltözködés után a Sárosi-pálya felé vettük az irányt, ahol a rekortánon felállított ideiglenes „Nike-asztal”-nál kaptuk meg a stoplisokat. A kezdés előtti passzolgatásnál már mentek a zrikák, Lipcsei Gábor nem kímélt senkit: „Na firkászok, most meg lehet mutatni. Itt a labdát kell majd bűvölni, nem a billentyűzetet!”

Jöhetett az eligazítás, Ricardo Moniz előbb érdeklődött, hogy mindenki megérti-e az angol szöveget, avagy szeretnénk-e tolmácsot. Utóbbira nem volt igény, emellett Moniz odafigyelt a kiejtésre, így nem okozott gondot a hallottak felfogása. Elmondta, úgy tekint ránk, mintha mi is a játékosai lennénk, így fog majd viselkedni. Mindenkitől a maximumot várja, ha valaki nem bírja az nem gond, kiáll, majd vissza, ha jól lesz, de alibi nincsen. Tekintsünk egymásra mint barátok, társak, tiszteljük egymást és vigyázzunk a másikra.

Ezen monológ után indulhatott a bemelegítés: hasizom, fekvőtámasz, gyilkos szimplán, majd labdával, párban passzolgatás, fejelés. Ekkor kerültek kiosztásra a megkülönböztető mezek is, fehér-kék-piros-sárga csapatok alakultak ki. Egy rövid szusszanás után felállítottuk az egyik alumínium kaput és indulhatott a hat-a-hat elleni játék. Balogh Tonó és Jova Levente őrizték a hálót, Moniz irányított, a csapatok pedig játszottak. Néha megálltunk, hiszen a mesternek voltak észrevételei, előbb a helyezkedéseket kritizálta és tette rendbe, majd a helyzetek kialakításának hiánya miatt háborgott és a letámadás szükségességét hangsúlyozta. Itt volt az első sikerélményem, ugyanis egyszer Besicet sikerült Telek Manci eleganciával leszerelnem.

A játék után szétvált a tömeg, nekem Moniz „csoportja” jutott, ahol a védelem kijátszása volt a feladat. Négy védővel szemben hat támadó, a támadóknak pontot ért, ha gólt lőnek Jovának, a védők pedig labdaszerzéssel és tartással, valamint a két szélen elhelyezett kiskapuk bevételével szerezhettek pontot. A Gyömbér Gábor által vezényelt hátvédsor teljesített jobban, talán csak kétszer sikerült hálóba találnunk, míg a védelem legalább hét-nyolc pontot szorgoskodott össze.

Levezetésként Jova Leventének lőhettünk büntetőket, ekkor örülhettem jobban ismét, hiszen sikerült bevennem Levi kapuját, elugrott jobbra, miközben én a kapu bal oldalát céloztam meg, el is találtam, így gól lett.

Végül két levezető kör futás következett, természetesen a távolabbi sarkok lecsalásával, hiszen mindig így megy ez. Az interjúk elkészítése után pedig készítettem egy közös fotót Monizzal.

Csak remélni merem, hogy a közeljövőben ilyen programot meghirdetnek a klubnál tisztán a szurkolók számára is, leírhatatlan az érzés, ami ezalatt a közel egy óra alatt elfogott, tényleg kicsit a csapat tagjának tudtam magam, valamint megtapasztalhattam azt a kisugárzást, amiről eddig „csak” meséltek nekünk a játékosok, stábtagok. Ide pedig képzeljétek el a Google Fordító alkotta legendás mondatot végszóként :-)