Vízilabdás legendánk tegnap ünnepelte születésnapját, ezen alkalomból készített vele interjút a hivatalos honlap.

Ambrus Miklós 1933 május 31-én született, 1953-ban igazolt a Fradihoz, ahol öt bajnoki címet nyert. 1962-ben Európa-bajnokságot nyert a magyar válogatottal, 1964-ben tagja volt a tokiói olimpián győztes csapatnak.

– Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?
– A háború után kezdtem sportolni, gyerekkori álmom volt, hogy egyszer komoly sportoló legyek. Akkoriban lejártam úszni az egri uszodában, mellúszásban és pillangóban voltam jó. Egyszer az egri vízilabdázók felfigyeltek rám, észrevették, hogy a fiatal korom ellenére jó erőben vagyok, valamint azt, hogy jók a reflexeim, így szóltak, hogy álljak a kapuba.

– Milyen volt Egerben készülni?
– Akkoriban egészen más világ volt, az Egri Fáklyánál nem volt külön komoly szakmai munka a csapatnál, különösen igaz ez a kapusedzésre, nem foglalkozott velem külön senki. Egyszerűen beálltam védeni és kész. Saját magunkat képeztük, főleg úszóedzések voltak.

– Hogy került képbe a Fradi, akkori nevén a Kinizsi?
– 16 évesen a válogatottól lejöttek Egerbe, ahol láttak engem védeni, ekkor szóltak, hogy járjak fel Budapestre a válogatotthoz edzeni. Ez akkoriban nekem nehéz volt, hiszen a Dobó gimnáziumba jártam, szerdánként kikértek az iskolából és így hetente egyszer részt vehettem a válogatott edzésein. Nagyon hasznosak voltak ezek a felkészülések, hiszen itt komoly szakemberek foglalkoztak velem, sokat fejlődtem ebben az időszakban. Ebben az időszakban ismertem meg Kárpáti Gyurit, aki tudta, hogy fradista vagyok.

– Hogy sikerült elintézni az átigazolást?
– Elég kalandos úton kerültem az akkor Kinizsi néven szereplő együtteshez. Egerben tudták, hogy a szívem erősen húz a Fradihoz, volt aki támogatott az átigazolásban, de sajnos voltak olyanok is akik akadályoztak. A rendszer akkor nagyon nem szerette a Klubot. Azzal is próbálták akadályozni az átszerződésemet, hogy fenyegettek, elvisznek katonának. Volt olyan időszak, hogy elbújtattak a hatóságok elől. Szerencsére végül megoldódott az ügy, így teljesülhetett az álmom 1953-ban leigazolhatott a Fradi.

– 20 évesen a Fradiba került, hamarosan meg is született az első siker.
– Az átigazolás után sajnos betegség miatt ki kellett hagynom egy szezont, 1955-ben másodikok lettünk, 1956 őszén végre sikerült bajnokságot nyerni. Ez egy fontos győzelem volt, hiszen a Klub a háború után először tudott címet nyerni.

– Majd jött az 1956-os forradalom…
– Vidéki srácként kicsit mindig kilógtam a sorból, úgy érzem nehezen fogadtak be, bár már védtem a válogatottban mégsem vittek ki a Melbourne-i olimpiára. Ez akkor nekem nagyon fájt, nehezen tudtam elfogadni. Sokan azt gondolták, hogy ezért is döntöttem amellett, hogy elhagyom az országot. Az igazság azonban más. Októberben kitört a forradalom, én akkor egy úszólány miatt úgy döntöttem, hogy utána szökök. A lány szülei is támogattak ebben, ő akkor már kint volt a válogatottal Ausztráliában. Először Bécsbe utaztam, ahol egy kedves családnál szálltam meg. Ekkor hallottam, hogy a forradalmat leverték a szovjetek, így nagy keseredettségben elhatároztam, hogy elhagyom végleg az országot. 1957 februárjában kijutottam Ausztráliába, az úszólánnyal végül megszakadt a kapcsolat, neki más tervei voltak, én pedig kint maradtam.

– Miért döntött végül a hazajövetel mellett?
– Kint Ausztráliában szintén vízilabdáztam, valamint dolgoztam is. 1958-ban a Fradi kint járt egy több hetes túrán, ahol természetesen találkoztam a csapattal. Száraz Pista bácsi akkori elnök rábeszélt, hogy jöjjek haza, én megmondom őszintén először féltem a büntetéstől, a kiutazásom következményeitől. Szerencsére a Klub mindent elintézett, megkaptam az engedélyt a hazatérésre. Hála Istennek nem bűntettek meg, így 1959-től ismét a Fradiban védhettem.

– Következett egy újabb sikeres korszak…
– Ebben az időben négy bajnoki címet sikerült nyerni a Fradinak, nagyszerű időszak volt. Ami keserűséggel tölt el, az egyedül a válogatott volt, ott továbbra is éreztem a mellőzöttséget. Több nagy versenyre sem válogattak be, ami akkor nagyon fájt nekem. Az 1964-es tokiói olimpiára kikerültem, ahol a torna második felében védhettem. Az utolsó szovjetek elleni mérkőzés életem egyik legemlékezetesebb meccse volt. Fantasztikus érzés volt aranyérmet nyerni az olimpián, örömet szerezni a magyar embereknek.

– Mi jellemezte ebben az időszakban a Fradit? Milyen volt a hangulat?
– Ez egy nagyon sikeres időszak volt, a labdarúgók is szép sikereket értek el ebben az időben. Akkor még volt az Andrássy úton a klubhelység, ahova bejártak a Klub játékosai edzések után. Nagyon jó barátság alakult ki a különböző szakosztályok sportolói között, mi jóban voltunk a focistákkal, kijártunk egymás mérkőzéseire szurkolni.

– 1968-ban végül abbahagyta a játékot.
– Igen, 35 évesen visszavonultam. Megpróbáltam a civil életben érvényesülni, végül a szívem visszahúzott a Fradihoz. Azóta voltam vízilabda szakosztály vezetője, valamint dolgoztam a szövetségnél is. Nagyon örülök annak, hogy egy újabb sikerkorszakot végigélhettem a fiammal együtt.

– Mivel tölti ma a napjait?
– Nyugdíjasként élek a családommal együtt. Természetesen, ha időm engedi kimegyek szurkolni a mostani vízilabda csapatnak. Remélem, hogy hamarosan minden elindul jobb irányba. Bízom abban, hogy a Ferencvárosi Torna Club újra a régi fényében ragyog majd. Úgy látom most elindult egy pozitív folyamat, ami megadhatja az esélyt a felemelkedéshez.

Csorba Mátyás