A blues királya igazi pünkösdi interjút adott, amiben természetesen a zenéé a főszerep, de ezen keresztül egyetemes értékek is szóba kerülnek. Ezzel az interjúval kívánunk minden ulloi129 olvasónak és természetesen minden Fradistának Áldott Pünkösdöt!


Az utóbbi hónapokban az egészségi állapotod volt a téma többször is az újságokban, te hogy élted meg ezeket a hónapokat?

Infarktusom volt, aminek voltak előzményei: a feleségemnek mellrákja volt, aztán vesebetegsége, a zenekarban pedig váltás volt, és ezek mind összeadódtak. Bárkivel előfordulhat, mert népbetegség nálunk az infarktus, harmincéves emberek is kapnak már ilyet. Nekem szerencsém volt, egy barátom szerint egy angyalka fogta a kezemet, mert első fali infarktusom volt, amit özvegycsinálónak is hívnak, de az enyém hál’ istennek nem lett az, még időben észrevették. Azt hittem, a gyomrommal van a gond, lenyomtam azon a héten három bulit, és vasárnapra lettem rosszul.

Hiszel Istenben?

Igen. Néha templomba is járok, és tele van a szobám feszületekkel, Szűz Mária-képekkel.

És miért kellett váltani a zenekarban?

Mindig kell időnként, a Clapton is szokott cserélni néha, nálam meg ráadásul fiatalok játszanak. Most van egy új, 23 éves gitárosom, a basszusgitárosom 22 éves, a másik két tag pedig már tíz éve játszik velem. Általában a Kőbányai Zeneiskolából jönnek az újak, amit a Póka Egon barátom vezet, és amúgy is egy jó iskola. Ugyanonnét jön két vokalista lány is, akik kísérnek majd a koncerten.

Kőbánya az a kerület, amely határozottan az élő zene mellett tette le a voksát, és nem lehet playbackelni önkormányzati rendezvényen. Mondjuk a blues nem is az a playbackes műfaj.

Nemcsak a blues nem az, semmi sem, hiszen az élő zenének olyan ereje van, hogy azt nem helyettesíti semmi. Volt már egy-két olyan fellépésem, ahol playbackelni kellett, de ahogy kimentem a színpadra, olyan voltam, mint a gyerek, aki először lép fel, és ráénekeltem simán a felvételre. Nem az én műfajom az, az emberek becsapásának érzem.

A te műfajod fenntartja magát?

Sokan panaszkodnak, de hála Istennek nekem szerencsém van, szeretnek is az emberek, és mindig volt munkám, úgyhogy soha nem sírtam. Akár kis buli, akár nagy, ugyanúgy odateszem magam. Most is voltam többfelé vidéken, szóval ez a szombati nem az első buli a felépülésem óta. Nyáron is megyünk majd fesztiválokra és mindenfelé, ahová hívnak. Akarunk egy új lemezt csinálni Koltay Gergellyel, és novemberre egy valódi nagykoncertet, Bill 65 címmel.

Az orvosok nem mondták, hogy kicsit pihenni kéne?

Pihengetek én, amennyire lehet, visszafogjuk magunkat. Nem zabálunk annyit, fogytam tizenöt kilót, súlyzózni, tornázni is szoktam, kijárok, sétálgatok. Februárban már csak vérnyomásproblémám volt, de bent voltam vele három hetet, nem is kellett volna ennyit.

Volt is egy ilyen blues a kórházról régen, meg a fehér szobáról…

Hát az már nagyon régi: “Fehér szobában fehér az ágy, fehér a doktor, nem szól hozzád”, vagy valami ilyen hülyeség [nevet]. Még a Hobóval csináltuk ezt, Betegség blues volt a címe. Akkoriban szintén töltöttem pár hetet kórházban, nem is játszottam a Hobóban fél évig. A vérnyomásommal volt probléma, meg nagyon kövér is voltam – nem mintha most sovány lennék, de akkor voltam 140 kiló is, aztán a Péterfyben nullkalóriáztam, tizenhárom nap alatt tizenhárom kilót fogytam.


Mit szóltál hozzá, hogy Radics Béla utca lett az idén Angyalföldön?

Örültem neki, mert Radics Bélát nagyon tiszteltem, játszottam is vele párszor. Őt szerettem a legjobban a magyar gitárosok közül, meg a Bencsik Samut, illetve Daczi Zsoltot, ők is meghaltak már. De lehetne például Orszáczky Miklós utca is, mert szerintem ő a valaha volt legjobb magyar zenész. Amikor először hallottam őt meg a Lakatos Bögöly Bélát a Rákfogóban, akkor azt mondtam, hogy másnap abbahagyom az éneklést, mert ők olyan jók voltak, hogy hát mit akarok én? Aztán összebarátkoztunk, tetszett nekik, hogy ordibálok, és jártam rengeteget a Syrius hajóra – emiatt dobtak ki az akkori zenekaromból. Játszottunk is együtt, és aztán az Orszáczky kezdte mondogatni, hogy én vagyok a magyar blueskirály.

Vele tartottad a kapcsolatot, miután disszidált?

Nem nagyon, egy kicsit ő is megváltozott. De nagyon szerettem, és nagyon sokat tanultam tőle, minden szinten, legyen az éneklés vagy gondolkodás. Kiment Ausztráliába, de ott nem lett olyan hatalmas sztár, mint lehetett volna.

Hobo ott lesz most a koncerten?

Most sajnos nem tud ott lenni, de beszéltem vele tegnap is, és küldött egy SMS-t, aminek nagyon örültem: “Tisztelt Dukát! Sok sikert a szombatra. Egy régi rajongója vagyok, aki nem tud semmit. Hobo”. Ilyesmiket szoktunk írni egymásnak. De egyébként tervezzük, hogy csinálunk majd egy közös lemezt, hogy még valamit hagyjunk valamit magunk után.

Volt azért időszak, amikor nem voltatok ti ketten jóban.

Volt, de hát az a jó házasság, amelyben zajlik az élet. Kiegészítettük egymást: én jobban énekeltem, ő pedig nagyon jó szövegeket írt. Magyarországon más nem is ír ilyen bluesszövegeket.

Vannak jó új bluesénekesek Magyarországon?

Biztos vannak, én nem sokat tudok. Nekem az a véleményem, hogy hitelesen ezt a dolgot két ember csinálja Magyarországon: a Hobo és a Deák Bill Gyula.

Mi hitelesít téged?

Deák Bill Gyuláról talán nem kell elmondani, hogy mi hitelesíti – aki eljön bármilyen koncertre, láthatja, hogy ugyanolyan elánnal énekelek száz embernek, mint nyolcvanezernek. Szerintem én magam hitelesítem magam és a szövegeket. Én ugyanolyan vagyok, mint amikor elkezdtem ezt az egészet. Nem veszek részt olyan dolgokban, mint a Hal a tortán, meg hasonló hülyeségek, pedig a Voice-ba is hívtak, de ott is mondtam, hogy nem ülök le bárkivel egy asztalhoz. Sokan elfelejtik Magyarországon, hogy honnét indultak, hát én nem fogom elfelejteni, hogy volt idő, amikor őrültem egy zsíros kenyérnek, vagy karácsonyra egy almának.

De ma már nem vagy olyan szegény?

Nem, hál’ istennek, de nagyon sokat is dolgoztam érte, és dolgozom a mai napig is.


Kőbányáról nem akartál elmenni soha?

Volt öt év, amikor Újpalotán éltem, mert megismertem a második feleségem, de aztán visszajöttem, hogy anyámhoz közel legyek. Anyámat imádtam a legjobban, neki köszönhetem a legtöbbet, amit elértem.

Kőbánya díszpolgára is lettél.

Igen, bár lehettem volna előbb is, de nagy megtiszteltetés volt, hiszen én itt töltöttem az életem, és szeretek is itt lenni. Sok híres ember indult innét: Kokó, vagy egy másik bokszoló, Török Béka. Aztán a pingpongozó Gergely Gábor, vagy Karsai László, aki itt is focizott az MTK-ban, majd később a Videotonban. De a színésznő Pap Vera is kőbányai, vagy Xavér is itt lakik. Én pedig itt érzem otthon magam, és egy hét nyaralás után már vágyódom vissza.

Gyerekként ugye nem énekes akartál lenni?

Eszembe se jutott soha, focista akartam lenni. Puskás, Bozsik, Hidegkuti voltak a kedvenceim, mint akkoriban mindenki másnak, és a foci tűnt az egyetlen kiugrási lehetőségnek. Aztán tizenegy évesen elvesztettem a lábam, majd bejött a beatzene, és elkezdtem ordibálni, és végül ide jutottam.

Ki a kedvenc futballistád a maiak közül?

A Bödét szeretem a legjobban a Fradiból, volt is bent nálam a kórházban. Dzsudzsákot, Gera Zolit vagy Juhász Rolandot is szeretem, sok jó játékos van itthon még, de én fradista vagyok. A külföldiek közül Messit szeretem a legjobban, ami érdekes dolog, mert én brazildrukker vagyok – közülük Neymar és Ganso a kedvencem.

Arra vagy a legbüszkébb, amit Chuck Berry mondott rólad egyszer?

Nagyon szerettem őt, és óriási dolog is volt, hogy azt mondta, nem látta, ki énekel, csak hallotta, és az alapján biztos volt benne, hogy egy fekete ember énekel, és hogy ő még nem hallott fehér embert ilyen fekete hanggal. De játszottam én sok más nagy zenész előtt is: John Mayall, Eric Burdon, Bryan Adams, és nem vallottam szégyent. Korábban mondták is mások, hogy miért nem megyek ki külföldre, de hát én itthon akartam élni. Pedig nem volt ám minden fenékig tejfel: azt mondták például, hogy nem vagyok színpadképes meg képernyőképes, de nem adtuk fel, csináltuk a dolgunkat.


Erdős Péterrel volt neked dolgod?

Nem volt, de hát egy nagy kamu volt, amit ő csinált. Nyomták a Neotont, mindenki mást igyekeztek elnyomni, a rockzenét meg nem szerették. Nem volt nekem a Neotonból problémám senkivel, de ez nevetséges volt, ahogy világsztárt akartak belőlük csinálni.

Ugyanabban az időszakban jelent meg a Rossz vér című lemezed.

Igen, az volt az első szólóalbumom, és rögtön utána jött az István, a király is, és megismertek olyan ötven-hatvanéves emberek is, akik nem szerették azt a zenét, amit én általában játszom.

Számodra mit jelent a siker?

Leginkább azt, hogy példát tudok mutatni a hozzám hasonló embereknek, a fogyatékkal élőknek, és remélhetőleg tudnak ebből erőt meríteni. Mindenkiben vannak értékek, és igenis el lehet érni dolgokat, nem szabad feladni. A paralimpiás sportolóinkra is mindig büszke vagyok.

Mi az, amiről úgy gondoltad, hogy hiányzik az életedből, amiatt, hogy elvesztetted a lábadat?

Én úgy gondolom, hogy amit itthon el lehetett érni, azt én nagyjából mind elértem. Apám vasöntő volt, anyám a dohánybeváltóban dolgozott, és mindent magam értem el, de volt pár barát is, aki segített, miközben sokan el akartak gáncsolni. Sok díjat, kitüntetést kaptam, játszottam az első magyar rockoperában, meg az első magyar blueszenekarban, ami a legjobb is volt, és játszhattam még további sok rockoperában is. Aztán a filmek, kezdve a Kopaszkutyával, ez mind jó dolog. Az emberek szeretetéről nem is beszélve – amikor bent voltam a kórházban, olyan szeretet jött át, hogy azt nem lehet kifejezni.

A műfaj sajátossága, hogy időnként isznak vagy kábítószereznek a művelői. Téged nem kapott el a gépszíj?

Nem, hála istennek. Nem mondom, régen Amszterdamban kipróbáltunk ezt-azt, de nem láttam benne fantáziát. Én jobban szeretek meginni egy jó pálinkát, whiskyt vagy vörösbort. Persze sokan belehaltak, pont, akiket a legjobban szerettem: Jimi Hendrix, Janis Joplin vagy akár Bon Scott is. Vagy a magyarok közül Radics Béla, őt is belehajszolták ebbe a dologba. Meg hát nagyon el is volt keseredve.

Neked fogta valaki a kezed?

Igen, fent a Jóisten. Meg anyám és apám segített, és mindig volt egy-két jóindulatú ember: mondjuk tíz százalék, és volt kilencven százalék rosszindulatú. Meg volt sok irigy ember, de nem tudom, mire irigykedtek, a fél lábamra talán? Biztos azért, mert még mindig ilyen hangom van, és szeretnek az emberek. Ez nagy dolog, és nem mindenkinek adatik meg, mint ahogy az sem, hogy azt csinálhatok, amit szeretek.

Ha azt mondaná egy orvos, hogy Bill, abba kell hagynod az éneklést, mit csinálnál?

Orvos nem mondhat ilyet, mert azt én döntöm el. Ha mondjuk az egészségem annyira rossz lenne, vagy teljesen elmegy a hangom, akkor abbahagyom. De addig fogok énekelni, amíg erővel bírom, és úgy tudok énekelni, hogy ne valljak szégyent. Ha viszont nem úgy szólna a hangom, nem égetném magam, az is biztos.


Hogy döntöd el, hogy mit tetováltatsz magadra?

Ahogy jön. Ez a Hendrix volt az első tetoválásom, hat és fél órán keresztül csinálták. Gondolkoztam amúgy rajta, hogy ráteszem vagy a Samut, vagy a Bélát, vagy a Jackie-t.

Kellett valaha dolgoznod az éneklés mellett?

Az elején persze. Toltam a talicskát a vasöntödében, műlábbal, aztán a teherportán dolgoztam, úgy a Hobo Blues Band-es idők óta nem kell dolgoznom. Oda úgy kerültem be, hogy egy telepen laktunk a Pókával, és ő szólt. A Hobóék először csak egy turnéra akartak elvinni, de úgy nem akartak elengedni, úgyhogy kiállt mellettem, és bejelentett hivatalosan a zenekarba. Oda meg lassan elkezdtek jönni az emberek, mert olyan zenéket játszottunk, amiket mások nem nagyon: voltak Stones-számok, Hendrix, bluesok, és ez nem volt divat abban az időben. Aztán nagyon beütött, és úgy kerültünk fel a Pajtás vagy az Ifjúsági Magazin slágerlistájára több dallal is, hogy még lemezünk sem jelent meg.

Ez a szombati koncert mitől lesz nagy?

Olyan sztárvendégek lesznek, mint Tátrai Tibor, Póka Egon vagy Koltay Gergely. Itt lesz a lengyel Radics Béla, Leszek Cichonski, vele játszunk majd pár Hendrixet, a végén pedig lesz egy nagy összbanzáj, amikor mindenki összegyűlik a színpadon. Aztán egy pillanatra majd hátradőlhetünk kicsit, de a következő hétvégén már Szegeden játszunk, majd jön is a fesztiválszezon.

Blueson, jazzen vagy klasszikus rockon kívül is hallgatsz zenét? Például Tom Waits tetszik?

Az inkább a Hobo világa, én jobban szeretem azokat, akik tényleg tudnak énekelni. Ettől függetlenül szeretem én John Lee Hookert is, aki nem volt akkora énekes, de benne ott voltak a gyökerek. Vagy Muddy Waters, Howlin’ Wolf… Én annak idején inkább Rolling Stones-os voltam, nem pedig beatleses. Az Animalst vagy a Kinkset is szerettem, valahogy ez a rhythm and bluesos dolog mindig is bennem volt. Mindig azt mondtam, hogy ez egy életérzés: mi hatan laktunk egy ötször ötös szobában, lavórban fürödtünk és a vécé kint volt a folyosó végén. Külföldön is mondták, hogy aki nem kap ennyi pofont az élettől, az nem tudja, mi a blues, és mi a keserűség.

forrás: origo.hu