Clubunk korábbi kapusával beszélgettek pályafutásáról.

– Tényleg az általános iskola hatodik osztályában dőlt el a sorsa, amikor meglátott a faliújságon egy hirdetést?
– Igen. A Fradi kézilabdázókat keresett. A sztori egy pesterzsébeti általános iskolában esett meg. Álltam a rajzszöggel odaerősített papíros előtt, és azt éreztem, hogy mennem kell. Tizenkét éves voltam ekkor. Heten voltunk az osztályból, akik nekivágtak a nagy kalandnak, négyen gyorsan kikoptak, aztán mire elérkeztek a kiválasztók, a tesztek, egyedül maradtam. Megmásztam a gyerekek szamárlétrájának összes fokát, majd 18 évesen közölték velem, hogy annyira mégsem vagyok tehetséges. Magyarul, eltanácsoltak. Miközben arról álmodoztam, hogy a Fradi felnőtt csapatának első kapusa leszek.

– Mit tett ekkor?
– Megvártam, hogy a világ összedőljön bennem. Mivel dacos voltam meg akaratos, elmentem egy másik csapathoz, a Lőrinci Fonóba az NBI/B-be. Meg a gyárba. A napjaim úgy néztek ki, hogy reggel fél ötkor felkeltem, hatkor bent voltam a gyárban.

– Ott mi volt a dolga?
– Fonalminőség ellenőrként teltek az órák. Szép, nem? Körülöttem kétszáz vietnámi meg háromszáz kubai vendégmunkás nyomta az ipart. A bennünket körülvevő kosznál már csak a zaj volt a hatalmasabb. Délután kettőkor lejárt a munkaidő, ekkor átmentem a szemközti betonos pályára, ahol vártam, hogy délután öt óra legyen. Akkor kezdődtek az edzések. Este nyolcra estem haza, két éven át minden napom így nézett ki.

– Mi hajtotta?
– Az, hogy ne mások döntsék el, mennyire vagyok jó. Esetleg alkalmatlan. Két év után az élet engem igazolt, mert a Spartacus akkori edzője, Szabó István látott engem védeni. Ő mondta, hogy kellek neki a Kőér utcába. Micsoda csapat volt ott: Angyal Éva, Elekes Csilla, Viglási Zsuzsa, Erdős Éva. Kezdetben szinte le sem mertem menni, annyira féltem. Ott hallottam először, hogy tehetséges vagyok. Szabó István azt mondta: ha akarom, másfél év alatt válogatott játékost csinál belőlem. Nem rajta múlt, hogy többet kellett várnom a nemzeti csapatban történő bemutatkozásra. Arra viszont kevesebbet, hogy végre Fradi-játékos lehessek, ugyanis 1993-ban átigazoltam a Népligetbe.

– Megvalósult a gyerekkori álom?
– Inkább hajtott a vágy, hogy bizonyítsam, mégsem vagyok tehetségtelen. A Fradi kapujában akkor Fiedler Adrienne volt az első számú játékos, akivel nem volt könnyű megküzdenem a kapuért. Voltak csúnya jelenetek is, de ez a „csak azért is üzemmód” hozta meg a sikert. Ma már mindenki úgy emlékezik ezekre az évekre, hogy mekkorákat dobbant a Fradi-szív. Nekem azonban az az időszak nemcsak erről, hanem a hihetetlen harcról és küzdelemről szólt. Minden egyes nap be kellett bizonyítanom, hogy jó kapus vagyok. A körülmények harcossá tettek. A pofonoknak köszönhettem, hogy elértem azt, amit, miközben sokkal egyszerűbb lett volna az egészet feladni. Nagyot ugrok az időben, de ha én akkor, a ’90-es évek közepén nem kapom folyamatosan az ívet, aligha lesz belőlem mentális problémákat megoldó tréner, vagyis coach. Mert azok a dolgok, amelyeket mi akkoriban átéltünk, a mai kor játékosainak szinte elképzelhetetlenek.

– Na igen, ezekről az időkről mind a mai napig legendákat lehet hallani. Tényleg legenda volt mindez?
– Inkább kemény időszak. Gondolná-e bárki, hogy 1995-ben, a hazai rendezésű világbajnokságon azért kellett könyörögni Sinka László MKSZ-főtitkárnak, hogy legalább a válogatott kisgatyát megtarthassuk? Óriási, több számmal nagyobb mezekben játszottunk. Akkor tudtam magabiztosan védeni, ha csinosnak éreztem magam. Na, ez az, ami soha nem adatott meg. Elhiszi-e nekem ma valaki, amikor a jelenkor magyar sportolói tejben-vajban fürdenek, hogy mi, az 1996-os olimpiára készülő magyar női kézilabda válogatott tagjai a marcali kempingben készültünk az olimpiára? Ahol kakasszóra keltünk, mert Laurencz László kitalálta, hogy az atlantai akklimatizálódást már idehaza meg kell kezdeni. Hajnali ötkor talpon voltunk, ami meg a körülményeket illeti, hagyjuk is. Az volt a legnagyobb ajándék, amikor a helyi cukrászmester meghívta a csapatot egy fagyira. Ezekre a dolgokra ma már képes vagyok jó szívvel visszagondolni. A vereségekre, a Korea ellen elveszített 1995-ös VB-döntőre nem annyira. Ott nem védtem, nem úgy a Kína ellen kínkeservesen, egy góllal megnyert nyolcaddöntőben, amelyen az utolsó tíz percben küldött be a kapitány. Ha ott kikapunk, mindennek vége, se VB-döntő, se olimpia. Az 1995-ös VB-ezüstérem azzal együtt is szép emlék, hogy a bécsújhelyi döntőt elveszítettük. Erre mai fejjel úgy tudok visszaemlékezni, hogy nem visel meg.

– Az elvesztett olimpiai finálé után pihenőt kért, s nem utazott el a 2000 decemberében, Romániában megrendezett Európa-bajnokságra. Megbánta ezt a döntését?
– Egyáltalán nem. Akkor sem, ha nem mondhatom magam Európa-bajnoknak. Az olimpia után nagyon sűrű hetek jöttek, akkor volt az esküvőm, átigazoltam Metzbe. Mentálisan nem éreztem azt, hogy segítségére tudok lenni az EB-n a válogatottnak. Pedig Mocsai Lajos hazahívott, mindent tudott, látszólag el is fogadta a döntésemet, miközben tudom, hogy nem értette meg. 2001-ben az olaszországi VB-re még kivitt, de nem kaptam túl nagy szerepet. Amikor ötödik helyért a franciák ellen játszottunk, én Metzben védtem, mégsem tett be ezen a meccsen a magyar kapuba. Ott már tudtam, hogy az én válogatott szereplésemnek vége. Leckéztetésnek éreztem azt, amit Mocsai Lajos velem csinált.
Mégsem omlottam össze, mert a franciaországi közeg valami egészen mást adott, mint amit itthon megszoktam. Magyarországon akkor is védenem kellett, ha a Dunaferr kapusaként szilánkosra tört az ujjam. Összedrótozták, a csillagokat láttam a fájdalomtól, de beálltam a kapuba. A mérkőzés után jött az egyik újvárosi sportvezető, aki szemrebbenés nélkül közölte, hogy szarul védtem. Ebből a közegből ki akartam törni, erre volt jó nekem Franciaország.

– Mai szemmel nézve egészen hihetetlen, hogy rugdosta önt az akkori magyar sportsajtó.
– Ó, voltam én ott minden, hálátlan, pénzéhes, számító.

– Mi váltotta ki az újságírók egy részéből ezt a féktelen gyűlöletet?
– Ezen sokat gondolkodtam. A történet onnan indult, hogy a Dunaújváros mindenképp szeretett volna megtartani. Ekkor került a képbe a Metz, de a Fradi is. Mert – ma már bevallhatom – kissé kicseleztük a Dunaferrt. A Fradi akkori edzője, Németh András jól ismerte a helyzetemet. Annyit mondott: figyelj, kiszúrunk azokkal, akik téged bántanak. A Dunaferr 60 ezer nyugatnémet márkát kért a Metztől úgy, hogy a szerződésem lejárt. Németh annyit mondott, hogy átigazol a Fradiba, majd onnan továbbmegyek a franciákhoz. Így a Fradi is keresett 30 ezer márkát az ügyleten, én sem omlottam össze, a Dunaferr meg megkapta azt a csekély összeget, ami nekik az én belföldi igazolásom, a korom és a válogatottbeli szereplésem után járt nekik – lejáró szerződésű játékosként. Óriási volt, mert az újságírók, meg a drukkerek semmit sem értettek, nem tudták elképzelni, mit keresek én a Fradiban. Elégtételt nem éreztem, csak menni akartam. Egyedül Kiss Szilárdot sajnáltam, mert ő nagyon jó ember volt és nagyon jó edző a Dunaferrben. Szerette volna, ha maradok, de erre akkor nem volt lehetőségem. Franciaország felszabadított, rájöttem, hogy lehet úgy is játszani ezt a sportot, ahogyan Magyarországon sohasem. Szlovéniában ugyanezt éreztem, amikor 2004-ben egy évig a Ljubljana játékosa lehettem.

– Olimpiai ezüstérmesként és bronzérmesként hogyan éli meg a mai magyar női kézilabdázás helyzetét?
– Annak ellenére szomorít el az eredménytelenség, hogy a sportágat ma már több helyen űzik magas szinten. Szurkolok a maiaknak, megnézem a meccseket, de ha azt mondom, hogy mélyen megérint az, ami velük történik, akkor nem szólok igazat. Tudja, mi érint meg? Ha innen, Pesterzsébetről átmegyek az NBII-ben játszó csepeli lányokhoz és látom, mennyit dolgoznak azért, hogy munka mellett, kvázi amatőrként küzdjenek. Ott még megvannak azok a személyes kapcsolatok, amelyek a felnőtt válogatottnál régen elszakadtak. Csepelen kapusedző vagyok az NBII-ben, de ezt tényleg élvezem. Ott, ennél az amatőr csapatnál kaptam vissza a hitemet, hogy érdemes csinálni ezt az egészet. Én egy egyszerű lány vagyok, az apró dolgoknak is nagyon tudok örülni. Annak, ha mentális segítőként egy-egy mélyponton lévő sportolónak tudok segíteni.

– Ki az, aki a legközelebb áll önhöz a magyar női kézilabdázásból?
– Az egykori Fradi-játékosok, Kökény Bea, Pádár Ildi, aztán Simics Judit és persze Mátéfi Eszter és Erdős Éva, akikkel ma is együtt dolgozom. Az még nagyon fontos, hogy összességében hálás vagyok minden élményért, amit a sportnak köszönhetek. Jól vagyok, eldolgoztam a pofont és a sebek is begyógyultak. A sport nélkül nem lennék az az alapvetően pozitív szemléletű, elégedett ember, akivé váltam. Megvan mindenem. Fontos, hogy a fiatal sportolókkal végzett munkában hiteles legyek. Van miből építkeznem.

A teljes interjú: Magyar Nemzet