A Fradi első ICEHL szezonja után beszélgettek magyar válogatott támadónkkal.

Milyen volt ennyire hosszú idő után visszatérni az osztrák ligába, ahova jó ideje visszavágyott?
Nagy dolognak tartom, főleg úgy, hogy anno 2007-ben a Fehérvár történelmi első EBEL-szezonjának is a részese voltam, és most a Fradi bemutatkozó osztrák idényének is. Ráadásul közel álltunk a csodához, vagy legalábbis ahhoz, hogy a Volánt megelőzve rögtön az újoncévünkben bejussunk a rájátszásba – ezt szerintem előzetesen nem sokan gondolták volna. Felemás érzés, mert ha azt nézzük, az utolsó alapszakaszmeccsen mennyire közel jártunk a bravúrhoz, nyilván keserű a szánk íze, de az összkép alapján meg azt gondolom, nincs okunk a szégyenkezésre egy ekkora szintlépés után.

Ordas közhely, hogy az élet a legnagyobb rendező, de most tényleg így volt: a két magyar csapat pont egymás ellen küzdött meg az utolsó playoffhelyért, az utolsó alapszakasz mérkőzésen, az utolsó percig nyílt csatában, drámai végkifejlettel…
Ennél tényleg nem lehetett volna izgalmasabb forgatókönyvet írni. Mindenekelőtt úgy vélem, az, hogy egy ilyen téttel bíró találkozó két magyar csapat között, telt ház, ötezer néző előtt és ilyen izgalmak közepette megvalósult, önmagában egy piros betűs ünnepnap a magyar jégkorongsport számára. Más kérdés, hogy a vége a mi szempontunkból rendkívül fájóan alakult, hiszen fél perccel a lefújás előtt még mi álltunk győzelemre és továbbjutásra, akkor jött a számunkra végzetes fehérvári egyenlítő gól, emberhátrányban… Ez ilyen: már a meccs előtt is tudtuk, hogy a két csapat és a szurkolótáboruk közül a végén az egyik nagyon boldog, a másik nagyon szomorú lesz. Fáj, hogy végül mi lettünk azok, de még egyszer mondom, ha az összképet nézzük, akkor szerintem felemelt fejjel fejeztük be a bemutatkozó szezonunkat.

A szezon előtt úgy fogalmazott, rendkívül elszánt, és még 37-38 évesen is érzi magában az erőt az ezen a szinten való helytálláshoz. Azt kapta, amit előzetesen várt?
Hét év telt el azóta, hogy legutóbb az osztrák ligában játszottam, természetesen kíváncsi voltam, mire vagyok még képes ezen a szinten. Maximálisan motivált voltam, tényleg azt éreztem, hogy még harmincnyolc évesen is bennem van egy jó teljesítmény. És ennek fényében kiválóan is indult az idény, rögtön az elejétől kezdve az első sorban mentem, tudtam hozni a pontokat, a csapatnak is jól ment, szépen nyeregettük a mérkőzéseket. Aztán jött egy balszerencsés sérülés, ami könyökműtéthez és szeméremcsont gyulladáshoz vezetett, öthetes kényszerkihagyással, a visszatérésem utáni maradék 15-16 találkozót pedig már teljesen más szerepkörben, a harmadik-negyedik sorban húztam le jóval kevesebb játékidővel, emberelőnyös és -hátrányos játék nélkül. De mivel a csapatot mindig is magam, az egyén elé helyeztem, úgy voltam vele, ott segítek a legjobb tudásom szerint, ahol az edző mondja: ha most a góllövés helyett az a fő feladatunk, hogy az utolsó két sorban azért menjünk, hogy minél kevesebb gólt kapjunk, miközben az első két sor minél többet tud pihenni, akkor ezért fogok mindent megtenni.

Lehet, hogy a bajnoki idény fájó véget ért, de az évad egyik fénypontjaként mégiscsak ott van a történelmi Magyar Kupa címvédés, szintén Fehérváron.
Igen, ez talán így volt megírva odafönt. Óriási fegyvertény volt a csapatnak, hogy sikerült megvédenünk a Magyar Kupa címünket, főleg úgy, hogy az idény elején a Szuperkupát is elhódítottuk. Ezekre nagyon büszkék vagyunk, és szerintem joggal. Nyilván az lett volna a hab a tortán, ha a bajnokságban is sikerül kiharcolnunk a rájátszásba jutást, de ha a kezem a szívemre teszem, azt kell mondanom, mivel a kupával ellentétben a ligában négyből egyszer sem sikerült legyőznünk a Fehérvárt, nehezen lehetne azt mondani, hogy megérdemeltük volna a playoffot ő kárukra – még így is, hogy a legvégén borzasztóan közel voltunk hozzá.

Korábban finoman szólva is rapszodikus volt a kapcsolata a ferencvárosi szurkolókkal. Sikerült kisimítani a múltbéli ráncokat?
Abszolút, semmi probléma nem volt ezzel. Nagy szeretettel fogadtak, már a legelején leültünk beszélgetni a szurkolótábor vezetőivel, és rögtön tisztáztuk, hogy mostantól közös a cél, ugyanazért küzdünk. Rengetegen buzdítottak minket az idény során, amit ezúton is szeretnénk megköszönni. Sőt, tudok egy srácról, aki konkrétan az összes mérkőzésünkön kint volt, hazai pályán és idegenben is mindenhova elkísért minket, a negyvennyolc bajnoki alapszakaszmeccsből egyetlenegyet sem hagyott ki. Cserébe én is igyekeztem mindent megtenni, amikor megkaptam a lehetőséget, élni vele, és végig a maximumot nyújtani, mindig abban a szerepben, amit éppen nekem szánt a stáb.

Az, hogy a negyven felé közeledve is a jégre tudott tenni egy ilyen teljesítményt, milyen visszaigazolást jelent a jövőre nézve?
Tartom, hogy amíg azt érzem, fizikailag rendben vagyok, bírja még a szervezetem, és az aktuális csapatomnak érdemben a hasznára tudok lenni, addig nyüstölöm és megyek tovább. Fiatalabb már nyilván nem leszek, és ez a test azért sokat kapott: ez a huszadik profi szezonom a felnőttek között, márpedig én sosem az önkímélő stílusomról voltam híres… Sokszor sok mindenem sajog, de amíg ez elviselhető keretek között marad, nem fogom feladni, elvégre nekem ez az életem. Bizonyára az lesz majd a legnehezebb, hogy amikor eljön a pont, akkor ki tudjam mondani, elég volt, eddig és ne tovább. De előtte szeretném elérni, hogy olyan nyomot hagyjak az emberekben, hogy miután tényleg szögre akasztottam a korcsolyát, úgy emlékezzenek majd rám, hogy „de jó lenne, ha Sofi még játszana”, s ne pedig úgy, hogy „de jó, hogy már nem játszik…”.

A teljes interjú, amiben a válogatottról is szó esik: Mandiner