Molnár Attila atya, fradista közösségünk görögkatolikus papját idén is arra kértük, segítsen meglátni karácsony igazi üzenetét fradista szemmel. Áldott Karácsonyt Mindenkinek!
A karácsonyhoz mindenki tud kötni egy érzést, fogalmat, cselekvést, illatot vagy akár színt. Ha feltenném a kérdést, hogy karácsonyra gondolva melyik szín ötlik eszünkbe legelőször, akkor biztosan lenne olyan, aki azt mondaná, hogy a fehéret, és vélhetően olyan is, aki a zöldet. A hó fehérsége, ami manapság egyre ritkább és a karácsonyfává „nemesedő” fenyők zöld színe valóban összeköthető a karácsonnyal. A két színben rejlő szimbolika pedig még inkább.
A fehér szín az erkölcsi értelemben vett tisztaság és az ártatlanság szimbóluma. A karácsony lényege, hogy egy 2000 évvel ezelőtt Betlehemben született ártatlan gyermeket ünneplünk. De nemcsak Ő, hanem minden gyermek ilyen tisztának születik. Azonban sajnálatos módon nem tudjuk életünk végéig megőrizni ezt a tisztaságot. Emberi természetünk – a teológia így fogalmazza meg – hajlik a rosszra. Szabad akaratunkat nemcsak jóra tudjuk használni. Az értünk emberré lett Isten Fia viszont azért jött, hogy példát mutasson emberségből. Megmutatta, hogy milyenné kellene válni mindannyiunknak. Nem véletlen, hogy minden keresztény felekezet – a maga rítusa szerint – bűnbánattartással készül a karácsonyra. A Megváltóval való találkozás a tisztaságra való törekvésre is kell, hogy ösztönözzön bennünket.
Amikor azt mondjuk, hogy „fradistának lenni felelősség”, akkor valami hasonlóra gondolunk. Ezzel a mondattal azt fejezzük ki, hogy bár nem egy-egy embert testesíti meg a klubot kizárólagosan, de valamilyen szinten minden fradista képviseli azt, ezért nem mindegy, hogy milyen emberként élünk, hogyan és mit szólunk, vagy cselekszünk. Az életünket látva alkotnak véleményt fradista közösségünkről. És hozzáteszem: ugyanígy a keresztényekről is.
A zöldet a remény színeként szokás említeni. Csokonai csalfának nevezi és az emberrel játszadozó tüneménynek írja le a reményt. Sokaknak puszta vágyakozást jelent. Az ember egyik alapvető tulajdonsága az örök reménykedés. Jézus születésével egyértelműen erősödik az ember reménye. Ha csak a természetet nézzük, egyre több lesz a fény és kevesebb a sötétség. És ez érvényes az emberiségre létére vonatkoztatva is. Izajás (Ézsaiás) próféta így fogalmazza ezt meg: „A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát.” (Iz 9,1) Úgy érkezett meg Jézus a világba, hogy előtte az emberek évszázadokig vártak rá, reménykedtek az Úristennek a Megváltó elküldésére vonatkozó ígéretének beteljesedésében. A közénk érkező és így velünk közösségre lépő Úr ad valós reményt arra vonatkozóan, hogy az Isten nem hagy magunkra bennünket.
Fradistaként a mottónkká vált, énekeljük is, hogy „küzdeni mindig, feladni soha!”. Meglátásom szerint ez a frázis egyfajta reményt is kifejez: reméljük, hogy a befektetett energiának meg lesz az eredménye. Reméljük, hogy a tenni akarás, az állhatatosság meghozza gyümölcsét. Ezért biztatjuk sportolóinkat, egymást és önmagunkat: ne adjuk fel, tartsunk ki. Emellett pedig higgyük benne, reméljük, hogy fentről is megérkezik a kellő támogatás.
Ezen a karácsonyon és életünk folyamán is törekedjünk arra – már csak a színeink miatt is, – hogy tisztaságra törekvő és reményhordozó emberek legyünk! Ámen!
