Ketivel beszélgettek.

– Ha nem áldott volna meg a jóisten ilyen tehetséggel a kézilabdához, akkor milyen más irányba indultál volna el? Mi volt az, ami még érdekelt?
– Amikor óvodás voltam, akkor fodrász szerettem volna lenni, a sport tekintetében más nem jutott eszembe akkoriban, de hála istennek, megadatott ez a tehetség, és ennek nagyon örülök, nem is tudok másra gondolni, amiben így el tudnék mélyülni.

– Ha már a fodrászat, amikor csapatszinten valahol meg kell jelennetek, akkor szoktad nézni a társak hajkölteményeit, adsz tanácsot, vagy ez már egy elmúlt gyermekkori szeszély?
– Ez már elmúlt, ez valóban egy gyerekkori elképzelés volt, azóta csak a saját hajammal vagyok elfoglalva, de máséval nem.

– Pici lányként mit vettek észre először a nevelőedzők? Miben tűntél ki a társaid közül?
– Talán a túl sok energiát mondanám, illetve hogy már akkor is egész jól barátkoztam a labdával. Részben az is előny volt a számomra, hogy már akkor sem volt sok balkezes. Meglátták bennem a csibészséget, kicsit talán jó értelemben „rossz lány” is voltam.

– Szüleid nem féltettek, amikor végleg eldőlt a dominó, hogy benned tényleg ott van az a bizonyos x-faktor?
– Én azt éreztem rajtuk, hogy nem féltettek, teljes mértékben támogattak abban, amit csináltam, és látták rajtam, hogy én ezt mennyire szeretem. Lehet, hogy a lelkük mélyén talán egy kicsit féltettek, hiszen azért ez egy kemény sport, de ők is sportolók voltak, apukám focizott, ami szintén egy elég kemény sport. Talán a lelkük mélyén féltenek még most is, de azt gondolom, hogy nagyon büszkék is rám.

– Nyilván az élsport egy hullámvasút. Mi volt számodra a legmagasabb és a legmélyebb pont?
– Amikor gyerek voltam, és elhatároztam, hogy én a kézilabdát fogom csinálni, az onnantól kezdve nagyon sok lemondással járt, említhetem itt az osztálykirándulásokat, de például a saját ballagásomra sem akartak elengedni a válogatott miatt. Ezek az élet elején azért nehéz dolgok, illetve ugyanez érződik a magánéletemen is. Ha el akarok menni bulizni, akkor tisztában kell lenni vele, hogy felismernek, odajönnek, picit ezért más ez az élet.

– Hogy viseled az ilyen szituációkat?
– Most már jól.

– Ezen dolgoznod kellett?
– Kellett, ez akkor jött nekem, amikor idekerültem a Ferencvárosba, mondhatjuk, hogy itt lettem ismert játékos.
Nagyon furcsa volt, hogy itt Pesten mennyien megállítanak, úgyhogy ezen akkor dolgoztam, hogy miért dudálnak, miért integetnek, miért állítanak meg, ez kicsit akkor hihetetlen volt, de már kezdtem megszokni, azonban ez a része nehéz volt.

– És akkor a csúcspont?
– A csúcs pillanat kapcsán pedig, azok a sikerek, amiket én csapatszinten és egyénileg elértem, ezekért a pillanatokért megéri minden nap dolgozni, örülök, hogy itt lehetek, és hogy itt tartok most.

– Az a balos még rengeteg gólt tartogat, de gondoltál már rá, hogy a kézilabda után mit csinálnál?
– Nem merek belegondolni. Látom a társakon, akik elérnek a búcsúztatásukhoz, látom, hogy mekkora szeretetet kapnak utána a szurkolóktól, ami biztosan nagyon jó érzés, ilyenkor én is elérzékenyülök, ahogy látom, mint például amikor a Misit búcsúztatták. Nagyon jó dolog, de közben nem merek belegondolni ebbe, megmondom őszintén, hogy egyelőre nincs is nagyon tervem. Szeretnék valamilyen szinten a sporthoz kötődő munkát a karrierem után, nagyon sokan kérdezik, hogy lennék-e edző a pályafutásom után. Arra még azt mondom, hogy nem. Tehát ez a sport stresszel, idegességgel is jár, én pedig egy kis nyugodtságot szeretnék utána. Nem tudom, hogy azt a tehetséget, azt a tudást, ami nekem van, azt át tudnám-e adni a gyerekeknek. Nagyon szeretem a gyerekeket, szívesen játszom, foglalkozom velük, de a türelmem nem mindig tart sokáig, viszont annyira szeretem ezt a sportot, hogy lehet, hogy edző leszek, de most még úgy érzem, hogy nem, de mindenképpen a sport közelében maradnék.

– Hamar fel tudod kapni a vizet? Mi az, ami ki tud hozni a sodrodból?
– Van két húgom, szerintem ezért is szeretem a gyerekeket, a legkisebb húgom és köztem is van 15 év, ami azért elég nagy. Ha otthon játszunk a családdal, akkor az vérre megy, akkor nagyon ideges tudok lenni, ha kikapok egy játékban, legyen az társasjáték vagy pingpong, de bármiről lehet szó. Engem azt gondolom, hogy emiatt lehet felhúzni, mert a versenyszellem ott dolgozik bennem ilyenkor is.

– Azt tudjuk, hogy a pályán, a sportban atomprofi vagy, de hogy jellemeznéd magad, mint a civil Klujber Katrin?
– Aki az alapján ismer, ahogy a pályán vagyok, abban az a kép élhet, hogy én egy nagyon kemény, sose síró lány vagyok. Az első állításra nem mondom, hogy nem igaz, mert valóban az életben sok mindennel megküzdök, és ha valami nem oldható meg egyszerűen, akkor sem adom fel, és csinálom tovább és próbálom elérni a céljaimat, nemcsak a kézilabdában, hanem az élet minden más területén is. Viszont tudok sírni, és nagyon érzelmi ember vagyok, ha olyan állapotban vagyok, könnyen meg tudnak sérteni, ha így mondhatom, könnyű lelkű ember vagyok.

– Mi az, amit még sose próbáltál ki, de ott van a bakancslistádon?
– Nem is bakancslistának, hanem inkább céloknak mondanám. A kézilabdát tekintve, ami sikert el lehet érni, én azt mind akarom, sikeréhes lány vagyok. 26 éves lettem, azt gondolom, hogy sok mindent elértem eddig az életben, de még messze van a vége. Nagyon szeretnék majd családot, egy szép életet képzelek el magamnak.

– Fiús anyuka lennél vagy jöhet a kislány is?
– Én két gyermeket szeretnék, elsőre egy fiút, hogy a bátyja vigyázhasson a kishúgára. Persze, ez nem választható, egészséges legyen, az a lényeg. Nálunk a családban nem igazán sikerült a kisfiú, mi hárman vagyunk lánytestvérek,
én megígértem apukámnak, hogy fiúunokát fogok neki először szülni, de majd meglátjuk, hogyan hozza az élet.

A teljes interjú: Fradi.hu