Olimpiai bajnok legendánk kerek születésnapját ünnepelte, ezen alkalomból beszélgettek vele – Isten éltesse, Gyuri bácsi!
– Ünnepli a hetvenediket?
– A hetvenediknél már nem az ünneplés a fontos. Az elsőt, az ötödiket, meg a huszadikat még lehet ünnepelni, de az én koromban már máshogy éli meg az ember a születésnapokat.– Pihenésre azért jut ideje, vagy ilyenkor is dolgozik?
– Nézze, hetvenéves vagyok, és még életemben nem dolgoztam. Játékosként és edzőként is mindig azt csináltam, amit szerettem, sohasem tekintettem munkaként a vízilabdázásra.– Játékosként a Ferencvárosban kezdte, edzőként pedig onnan is vonul vissza a nyáron. Tudatos döntés volt, hogy keretbe foglalja a pályafutását?
– Inkább a szerencsének köszönhetem. Az utolsó évemet töltöttem Egerben, amikor megkérdezték, nem mennék-e a Fradiba. Talán kódolva volt, hogy abból a klubból kell visszavonulnom, amelyben elkezdtem sportolni, de jobban hiszek abban, hogy általában magunk alakítjuk a sorsunkat.– Hűséges volt a klubjaihoz, edzőként mindegyik magyarországi állomáshelyén legalább egy évtizedet töltött. A szíve húzta haza tíz évvel ezelőtt a Ferencvároshoz?
– Nemcsak a klubokhoz voltam hűséges, a feleségemhez is az vagyok – de ez most mellékes. A ferencvárosi kötődésem is közrejátszott abban, hogy visszatértem a Fradiba, akkor szakmai igazgatónak neveztek ki, ami jól hangzott, viszont sohasem tekintettem magamra vezetőként, mindig is edző maradtam.– Vezetőedzőként hét évet kihagyott, mielőtt elvállalta az FTC női csapatának irányítását. Azóta már jobban érti a nőket?
– Akkor úgy voltam vele, hogy nem akarok már vezetőedző lenni, jól elleszek másodhegedűsként is, de az élet máshogy hozta. Ami a hölgyeket illeti, tizenhárom-tizennégy éves korom óta próbálom megérteni őket, eddig nem jártam sikerrel.– Mekkora részét képezi életének az FTC?
– Vannak olyanok, akik fradistának születnek, és én valamiért annak jöttem a világra. Hogy mi miatt, azt el tudom mondani. Apukám nagyon nagy Fradi-drukker volt, aki ugye itt volt edző, és ráadásul sok meccsre ment le. Vízilabda- és labdarúgómeccsre. Apunak volt egy nagyon jó barátja, Béla bácsi, akit egy ideig pótapukámnak is tekintettem, mert nagyon szerettem és Béla bácsi talán apunál is nagyobb drukker volt. Amikor apu nem ért rá, mert ugye edző volt, akkor Béla bácsi eljött hozzánk, kézen fogott és vitt ki a meccsekre. Én így jöttem a világra, tehát aki fradistaként jön a világra, annak a Fradi egy nagy dolog. Az, hogy én itt kezdhettem el sportolni, hogy itt lettem olimpiai bajnok, itt csináltak nekem egy szobrot és az, hogy az utolsó tíz évemre visszatérhettem a Fradiba…Erre nem lehet szavakat találni, hogy mit jelent. Amikor egy-két év kihagyás után visszatértem a vízilabdába és azt mondtam a népligeti sajtótájékoztatón, hogy itthon vagyok, akkor ez a klubra hatványozottan igaz volt. Úgy éreztem, hogy visszacsöppentem oda, ahonnan nem is emlékszem, hogy elmentem.– Szokott találkozni önmagával a Népligetben?
– Ha a szobromra gondol, nem szoktam arra járni, egyszerűen nem esik útba. Amúgy sem vagyok olyan, aki csak úgy elmegy megnézni saját magát…– A mellszobor alatt az alábbi felirat díszeleg: Gerendás György, vízilabda, 1976. Laikusként azt gondolná az ember, hogy olimpiai bajnokként a montreali aranyérmet tartja a legnagyobb sikerének. Valóban így van?
– Nehéz kérdés, mert máshogy ülepedett le bennem a siker, mint ahogy akkor megéltem. Sohasem felejtem el, a kerethirdetés után Horkai Gyuri mellett álltam, aki megbökött, és azt mondta, kimegyünk, megnyerjük az olimpiát. Miután felléptünk a dobogó tetejére, a Himnusz alatt felállt a karomon az a kevés szőr, ami akkoriban már ott volt, de úgy voltam vele, hogy ezt még jó sokszor hallom majd. Fiatalon természetesnek éreztem, hogy olimpiai bajnok lettem, utólag viszont már felértékelődött, amit elértünk – pláne, hogy nyolcvannégyben nem engedtek ki minket az olimpiára.– 70 emlékezetes pillanatot nehéz lenne felsorolni, de tudna-e mondani eddigi életéből 7 olyan történetet, ami eszébe jut egy ilyen kerek évfordulóhoz érve.
– Ez meglepő kérdés. Mindig mondták rám, hogy vonzom a bajt. Életem első válogatottsága: Gyarmati Dezső behívott a csapatba, egyik legfiatalabb játékos voltam. Játszottunk az olaszokkal, megvertük őket, játszottunk az akkor nagyon jó hollandokkal, megvertük őket. A negyedik csapat nem jött el és az olaszok elindították az olasz “B”-csapatot, ami az akkori junior-válogatottra épült. Velük játszottunk egy meccset, ahol én nem is tudom miért, nem is hivatalos mérkőzés volt, az olasz bírók fújták azt a meccset és elég fura ítéletek születtek, nagyon sok olasz játékos volt és nagyon kevés magyar, de nekünk nem volt szabad kikapni és döntetlenre hoztuk azt a meccset. Nagyon rossz hangulatú mérkőzés volt és a végén az a kevés magyar, aki bent volt a vízben összeverekedett az ott levő ellenféllel. Akkor Sárosi Laci, aki ki volt állítva, (én is amúgy) mondta, hogy „Gyerünk!” és beugrott a vízbe. Ezt mondta az akkori csapatkapitány, beugrottam én is, kialakult egy verekedés, aminek az lett a vége, hogy szétválasztottak minket. Amikor kijöttünk, akkor Gyarmati, aki szintén dühös volt az egész csalás miatt, azt látta, hogy mászok ki a vízből, nagyon elégedett fejjel a bunyó után. Akkora nyaklevest adott nekem és mondta, hogy „te taknyos, hogy mersz beugrani a vízbe verekedni?” Ez volt életem első válogatottsága… Akkor utána úgy éreztem, hogy nem leszek sokat behívva a csapatba. Hála Istennek ez nem jött be.Egy másik emlékezetes pillanatom, amikor elkezdtem úszni, voltam két és fél éves. Apukám edző volt a Fradiban, és Kádas Géza édesapja az apukámnál edzett. Játszottam a medence szélén, amikor az idősebbik Kádas megjött egy szép nyári napon, lefröcskölt és mérges lettem, azt kiabáltam neki, két és fél éves teljes méltóságomban, hogy „te hülye”. Utána ugrottam, hogy megverem, akkor szóltak apámnak, hogy tanítsd meg a fiadat úszni, mert ebből probléma lesz. Így kezdtem el tulajdonképpen úszni.
A harmadikat magyaráznom nem kell, amikor ‘76-ban Montreálban felállhattunk a dobogó legtetejére, együtt hallgattuk a Himnuszt a társakkal! Azóta is bármikor meghallom, az a „karomon a szőr felállós” borzongás van bennem.
A negyedik történet az első bajnoki cím, amit megnyertem edzőként a BVSC-vel. Három olyan meccset kellett játszani, ahol eleve a négybe jutni nem nagyon volt esélyünk, aztán a döntőbe sem, majd a fináléban ötgólos hátrányból, amikor épeszű ember azt mondta volna, hogy nincs esélyünk. A végén Varga Zsolt lőtt egy hirtelen halálos gólt, ami azóta is nekem egy nagyon felemelő érzés.
Voltam Egerben is, a csapat előtte soha nem volt még bajnok. És amikor megnyertük az első bajnoki címet, akkor óriási öröm volt, teltház, az egész uszoda felrobbant, és utána vártak minket a polgármesteri hivatalban. Mindenki elment már, de én ott maradtam az uszodában és leültem abban a csendes medencetérben, ahol egy órával azelőtt égszakadás, földzengés volt. Akkor éreztem egy kicsit kiürült, nyugodt, jó érzést, ami azóta is bennem van, hogy na, most akkor valamit tényleg letettünk az asztalra.
Nyilván van olyan is, ami nem feltétlenül a sporthoz kötődik, ugye a gyermekeimnek a születése. Egyiknél ott tudtam lenni, a másiknál nem. Az is egy meghatározó pillanat volt. Nem tudom mennyinél tartunk, de vegyük egy utolsónak azt, hogy majd lesz egy olyan pillanat, amikor szépen meghajlok egy üres uszoda felé és elköszönök.
