Clubunk élő legendája, Rákosi Gyula ma ünnepli születésnapját. Isten éltesse, Gyula bácsi!
– Rákosi Gyula a 70 évem a Fradiban című, Czégány Pál szerkesztésében megjelent könyvben kendőzetlen őszinteséggel beszél mindenről, még felesége haláláról is.
– Miért? „Púderezni” kellett volna? Világéletemben őszinte, egyenes ember voltam, vagyok.– Ahogyan Kubatov Gábor klubelnök fogalmazott a könyvbemutatón: hajlíthatatlanul, konokul és kérlelhetetlenül ragaszkodik az önmaga által felállított morális szinthez.
– Igen, igyekszem, és tényleg mindenem a Fradi. Visszatérve a felvetéséhez: szerény körülmények között éltünk, mindenért meg kellett küzdenem, ha úgy tetszik, megszenvednem. A futballban is. Jó, manapság már nem kérem el az almacsutkát, mint régen az iskolatársaimtól, hogy teljesen lerágjam…– Amikor buszkalauzként dolgozott, egy pillanatig sem bizonytalanodott el, hogy egyáltalán futballozhat a nagycsapatban?
– Nem! Elhatároztam, márpedig én bekerülök a nagyok közé. Borzasztó volt hajnali négykor kelni, melózni, délután edzeni, gondolhatja, holtfáradt voltam. De nem vetődtek fel bennem kétségek. És amikor elértem a célomat, azt mondtam magamnak, megérte a szenvedés.– Kik voltak azok az edzők, akik pályafutása során a legnagyobb hatással voltak önre?
– Elsőként Száger Mihályt említem. Lehet azt elfelejteni, amikor kint a Népligetben, a fák között, a toborzón szó szerint kergettük a labdát, majd így szólt: „Gyere, öcsi, elférsz a többiek között!” Aztán ott volt Tátrai Sándor a pályafutásom elején, ő azt mondta egy Dózsa elleni meccs előtt: „Kicsi, ne hagyd egyedül Szusza Ferit, ha kell, a WC-re is kísérd el.” Nem találja ki, mi lett a vége! Egy-nullára nyert az Újpest a Népstadionban Szusza góljával, igaz, szabadrúgásból lőtte, nem rólam.– Kedvenc játékosa volt fiatalkorában, miatta ment hajszál híján a Megyeri útra.
– Igen, de apám észre térített, a Fradiba kerültem. Folytatva az edzők sorát, Mészáros József kihagyhatatlan, a bajnoki aranyakat és a VVK-sikert nem kell megmagyarázni. Lakat Károly kiválóan értett a játékosok nyelvén, emellett remek taktikus volt. Ám valamennyiük fölött áll Csanádi Árpád. Nála lettem NB I-es labdarúgó. Kiváló pedagógiai érzékkel kezelte a csapat ügyes-bajos dolgait. Amikor felvitt a felnőttek közé, megmondta, csak úgy maradhatok a keretben, ha napról napra bizonyítok. Nagyvonalú vezető volt, törvényszerű, hogy később a magyar sportirányítás kiválósága lett. Egyvalamit nem kedveltem, hogy a mongol pártfőtitkár neve után Cedenbalnak hívott.– Nem Matyi volt a beceneve, vagy Kicsi, ha jól tudom?
– Nem vagyok jegenyetermetű, a Kicsi egyből jött. A Matyi pedig Rákosi Mátyás után. Hát, persze…! Futballisták ilyen ziccert nem hagynak ki. A rettegett vezető nevével még viccelni sem lehetett, de a Matyi még kedvesen is hangzott. Persze akadtak nehéz pillanatok: ha rosszul ment a pályán, Szepesi György nem hordhatott le, mondjuk: „Mit csináltál, Rákosi?!” Helyette csak ejnye-bejnye volt: „Jaj, Gyula, kicsit jobban oda kellene figyelni!” A Rákosi névvel valóban volt elég gond. Meghívtak a kanadai magyarok, már kint voltam, látom ám, hogy a terem – amelybe az ünnepséget szervezték – ajtajára kiírták, „Isten hozott, Rákosi”…– …éppen Kanadában, ahová az 1956-os forradalom után sokan emigráltak.
– Igen. Elég faramuci helyzet volt, mondtam is, a Rákosit írjuk át Gyulára, és akkor mindenki megkönnyebbült…– Azért futballozzunk is: melyiket tartja erősebb válogatottnak, az 1962-es chilei vb-csapatot, vagy a négy évvel későbbi angliait?
– Tényleg nem tudom. Mindkét együttesben megvolt a lehetőség, hogy a négy közé jusson. Chilében talán az volt a baj, hogy Baróti Lajos az argentinok elleni csoportmeccsen – amelyen nekünk a döntetlen is elég volt a nyolcaddöntőhöz – pihentette a legjobbakat, mondván, szükség lesz rájuk a csehszlovákok ellen. Sándor Csikar helyén Kuharszki Béla, Albert Flóri helyett Monostori Tivadar játszott. Tichy Lajos lett a középcsatár, én a kinevezett balszélső. Talán ha a kapitány meghagyja a lendületben lévő együttest, nem nyernek a csehszlovákok egy-nullára. Ráadásul lesgyanús góllal, Tichy Lajos találatát pedig nem adta meg a szovjet Nyikolaj Latisev. Minden összejött.– Ahogyan négy évvel később a szovjetek elleni negyeddöntőben.
– Abban már én is benne voltam… Kaptunk két potya gólt, Bene Feri szépített, a kihagyott helyzetem után még megszereztem a labdát, beadtam, szegény Mészöly Kálmán mellel le akarta venni, de Lev Jasinhoz pattant. Mindenki jött, nem volt szabad legyőzni a Szovjetuniót, direkt hagytam ki, pedig egy frászt!– Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi.
– Igen, ez a Fradi csatársora, de a válogatottba szinte képtelenség volt bekerülni. Eredetileg jobbösszekötőként vettek számításba, született jobblábasként. A válogatottban ez a poszt Göröcs Jánosé volt. Mondok én is egy támadósort: Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi. Ön szerint hogyan lehetett ebbe az ötös fogatba bekerülni?– Azért jó néhányszor mégiscsak sikerült!
– Persze. Mert nem nyafogtam, hogy én jobbkötő vagyok, meg embert kell fognom. Ha be akartam férni, minden lehetőséget meg kellett ragadni. Az első válogatottságomon, az Anglia ellen kettő-nullára megnyert meccsen így állt fel a csatársor: Sándor, Göröcs, Albert, Dunai János, Rákosi, tehát a bal szélen vettek számításba. Később meg azért kerültem a bal oldalra, mert Farkas Jancsi nem szeretett a tizenegyes mezbe bújni.– Megelőzte a korát, ami a honi futballban ritkaságnak számított. Rengeteget futott, szerelt, passzolt, mint később például idősebb Dárdai Pál vagy Pintér Sándor.
– Hogy megelőztem-e a koromat, nem tudom, de amit felvet, arra egyszerű a válaszom: összekötő voltam, „lejsztoltam” a védők és a csatárok között, hátamra vettem a pályát. És sosem zavart, hogy ki kellett szolgálnom a góllövőket, például Albert Flórit.– Játékosként a csúcsra jutott klubjában, edzőként viszont hajszál választotta el a sikertől.
– Mondjuk úgy, 1989-ben nem egy hajszál, hanem két pont választott el a bajnok Honvédtól, a kupadöntőben pedig egyetlen gól.– A zöld-fehérek jelenlegi együtteséből kiket tart a legjobbaknak?
– Varga Barnabást, Abu Fanit, Cristian Ramírezt, Cebrail Makreckist, s ugyan nem fradista, de Szoboszlai Dominikot sem hagyom ki.– Melyik a legjobb Ferencváros, amelyben pályára lépett?
– A VVK-sikert kivívó, a Juventus ellen egy-nullára győztes Géczi – Novák, Mátrai, Horváth – Juhász, Orosz – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi összeállítású együttes.A teljes interjú: NSO
Huszonkét éves volt, s azt gondolta, hogy csak álom ez. Ott állt a zsúfolásig telt Népstadionban, miközben szólt a magyar Himnusz. Mellette Grosics Gyula, Mátrai Sándor, Sipos Ferenc, Sándor Károly, a mindössze 19 esztendős Albert Flóri. S a magyar válogatott azon a napon, 1960. május 22-én sporttörténelmi győzelmet aratott: 2-0-ra verte Angliát. Baróti Lajos szövetségi kapitány két újoncot avatott, a balszárnyat Dunai I. János és Rákosi Gyula alkotta.
– Felejthetetlen pillanatok voltak azok. Ráadásul gólt is lőttem az angoloknak az első válogatott meccsemen. Csakhogy Lo Bello, a világhírű olasz bíró les címén nem adta meg – mondta Rákosi Gyula. – Flóri a játékvezetői ítélet után odaszaladt hozzám, s azt mondta: „Kicsi, ne bánkódj…!” És én futottam tovább, szinte véges-végig a pályafutásom alatt. Az újságok rendre azt írták rólam, a teljesítményemről, hogy Rákosi a szokott formáját hozta. Ezt dicséretnek szánták, de én néha elkeseredtem emiatt, mert azért akadtak jobb meccseim is a megszokottnál. Egyszer például ültünk hétfőn a Rudas fürdő gőzölgő vizében, s azt mondta nekem Varga Zoli: Te Kicsi, láttad a sportújságot? A Flórit hozták ki legjobbnak, pedig te voltál a főszereplő, kimagaslót nyújtottál..! Én ezt úgy fogalmaztam meg, hogy mindig a fény szélén voltam egész pályafutásom alatt. A Fradiban Albert Flóri és Varga Zoli, a válogatottban Tichy Lajos, Göröcs Titi, Bene Feri, Farkas Jancsi mellett. A klasszisokat segítve, afféle zongoracipelőként.
A „Kicsi”, ahogy becézik a mai napig őt, szerencsére jó egészségnek örvend. Olyannyira, hogy szinte minden nap ott van a Népligetben, az ő kis irodájában, ahol korábban barátaival, Albert Flóriánnal, és Szűcs Lajossal ült. Mindketten hiányoznak neki. S ez a kis iroda valóságos múzeum, benne fotókkal, emléktárgyakkal – az igazi Fradival. Rákosi Gyula pályafutása filmbe illő. S készült is egy dokumentumfilm róla, amelyet hamarosan láthatnak a nézők is. Már-már világszám, hogy ez a négytüdejű, csupa szív labdarúgó egész életében egy klubot szolgált: 322 alkalommal viselhette a legendás zöld-fehér mezt, majd edzőként is az FTC sikereiért dolgozhatott.
– Sokszor kérdezték tőlem közönségtalálkozókon vagy baráti beszélgetéseken, hogy annak idején le kellett-e feküdnünk a ruszkiknak – folytatta Rákosi. – Nos, én erre néha azt mondtam: ha hagyjuk őket nyerni, akkor kivonulnak az országból. Hol döbbent csend, hol harsány nevetés fogadta mindezt. Egyébként pártunk és kormányunk vezetői is azt szerették volna, ha legyőzzük a szovjeteket. Szó sem volt tiltásról. Amikor például ’68-ban 2-0-ra vertük őket a Stadionban, harmincezer forintot kaptunk fejenként, és sok-sok vállveregetést. De nekem épp egy Szovjetunió elleni találkozó az egyik legfájóbb emlékem. ’66-ban Angliában a világbajnokságon úgy kaptunk ki tőlük 2-1-re, hogy óriási ziccert rontottam. Az a csapat, no meg a négy évvel korábbi, a chilei vébén szerepelt is eljuthatott volna a legjobb négy közé a világbajnokságon. De nem panaszkodom. Játszhattam győztes VVK-döntőn, gólt lőttem a Dózsának, az azóta is emlegetett ’67-es 3-0-s diadal alkalmával, amikor Varga Zoli oda-vissza felbőrözte Noskó Ernőt. Akkor is gólt lőttem, de ott sem lehettem főszereplő. Segédmunkásra mindig, mindenhol szükség van. Ez voltam én. S ezért is különleges most a számomra, hogy főszereplőként ünnepelnek. Könyv jelent meg rólam, filmet készítettek az életemről, és érzem, hogy mennyire szeretnek. Köszönöm a Ferencváros vezetőinek mindezt, s persze a szurkolóknak, akik nem felejtettek el.
Rákosi Gyula rendszerint hajnal 5-6 óra körül ébred. Négy tojásból, szalonnával, paprikával készít rántottát, tesz-vesz, aztán indul a Népligetbe. Hétvégenként pedig az Üllői úti stadionba. Oda, ahová mindig is tartozott, s ahol ezekben a napokban még hangosabban szól: éljen Rákosi!
