Visszavonuló szélsőnkkel beszélgetett Bálint Mátyás a Hosszabbításban.

Rég láttam annyira felszaba­dultan örülni, mint a bajno­ki döntő utáni percekben. Járt-kelt az aranyéremmel a nyakában a győri csarnok közepén, és ragyogott a boldogságtól.
Tényleg? Nekem fel sem tűnt. Az biztos, hogy nagyon boldog voltam, de egy bajnoki arany után ez talán természetes. Ki­csit meg is könnyebbültem, hogy vége a szezonnak, és hogy sikerült elérnünk, amit annyira szerettünk volna.

És hogy ez volt az utolsó bajnoksága és az utolsó meccse?
Az külön boldogsággal tölt el, hogy így sikerült befejeznem a pályafutásomat. Azt hiszem, az összes említett érzés össze­adódott, és az lett belőle, amit eszerint kívülről látni lehetett.

Ha valahogyan el kell lova­golni a naplementébe, amint a westernfilmek végén szokás, alighanem így érdemes.
Igen, amikor a cowboy min­dent elvégzett és mindenkit megmentett… És ha nem is mentettem meg senkit, az azért nagyon jó érzés, hogy a döntő­ben én is hozzá tudtam tenni a csapat sikeréhez.

Olyannyira, hogy folytathat­ná is.
Pedig nem fogom. Egyszer be kell fejezni, és ebben a szezon­ban már tudatosan arra készül­tem, hogy számomra ez lesz a vége, akármi történjék is.

Miért éppen most?
Most éreztem úgy, hogy itt az idő váltanom és valami mást csinálnom, nem örökké csak a kézilabdára koncentrálni.

Könnyen engedi el a pálya­futását?
Jó néhányszor átrágtam az egészet, de mindig ugyanarra jutottam, és most is azt érzem, hogy ez volt a helyes döntés – főleg miután ilyen tökéletesen alakult a legvége. Foglalkozta­tott már egy ideje a visszavonu­lás, már elég idős is vagyok…

Na…!
Tényleg, a kézilabdapályán mindenképp. Hiányzott már valami új.

Ami jobban leköti, jobban boldoggá teszi?
Nem is feltétlenül jobban, in­kább csak másként. És most itt vannak a gyerekek, akiknél edzősködöm, meg végre befe­jezem az iskolát is.

Mit tanul?
Logopédus leszek. Persze ki tudja, mit hoz még az élet – de egyelőre erre koncentrálok.

Mindegy, csak gyerekek között legyen?
Kiskoromtól egyértelmű volt, hogy engem pedagógusból gyúrtak. Még általánosba jár­tam, amikor már a tesómat tanítgattam, és a gimnázium után egyből az ELTE-re jelent­keztem, meg a TF-re testnevelő tanárnak és gyógytestnevelő­nek.

Csak aztán az élsport közbe­szólt röpke tizenöt évre?
Elkezdtem nappali tagozaton a TF-et, de fél év után hívott a Győr, és akkor úgy éreztem, oké, eszerint egy ideig még a kézilabda lesz a legfontosabb. Így is történt.

Képzelje, ha az úszásnál vagy az atlétikánál ragadt volna kiskorában, amelyeket szintén kipróbált…
Nem lettem volna ilyen sikeres, az biztos. Az atlétika mindössze néhány hetes nyári törté­net volt, de az úszást három és fél évig csináltam. Csak sosem voltam benne különösebben kiemelkedő, másodpercekkel maradtam le a legjobbaktól, és tudja, úszásban a másodperc elég súlyos valami.

Mindenben ilyen? Nehezen viseli, ha nincs a legjobbak között?
Ha valamibe belekezdek, sze­retem a maximumot kihozni belőle, az biztos. De ez nem va­lami egyedi vagy különösebben érdekes hozzáállás, ilyenek az emberek, nem? Fél gőzzel nem csinálnak semmit.

Jaj, dehogynem, és mennyien!
Lehet, de én biztosan soha.

Nem zárom ki, hogy ezért is kedvelték sokan a játékát. Tényleg, egy önhöz hasonló csendes, visszahúzódó lány­nak nem volt furcsa, hogy megállítják, a vállát veregetik, aláírásokat kérnek?
Az elején furcsa volt, de megszokod. Elismerése annak, amit csinálsz. Bár mint min­denki, elsősorban én is magam­nak akarok megfelelni. Aztán ha közben másoknak is örömet tudok szerezni vele, az csak hab a tortán. Látom, megint moso­lyog – ebben most mi a külön­leges? Szerintem ezek teljesen hétköznapi gondolatok meg érzések, általában mindenki ilyen.

Meglepődne, mennyire nem. Hogy hányan törődnek min­dennél jobban a látszattal. Az egész Facebook-jelenség erre épül például.
Fontosabb nekik mások véle­ménye, mint hogy ők mit gon­dolnak saját magukról? Szá­momra ez nagyon furcsa.

Tényleg, ön sosem haragszik magára?
Elkeseredett vagy csalódott vol­tam már, ha bénáztam valahol, ha nem úgy ment a játék, mint kellett volna, de az nem harag.

Kívülről az elkeseredés sem látszott.
Kívülről nem. A pályán nem mutatom ki, de attól még renge­teg érzelem dolgozik bennem.

Megtanulta elfojtani az ér­zelmeit? A serdülőbajnokság­ban azért földhöz vágta néha a labdát?
Dehogy! Az kellett volna még. Sosem voltam hisztis. Egyáltalán semmilyen élethelyzetben sem szoktam kiabálni vagy cirkuszolni, ahogyan a gyere­kekkel sem üvöltözöm soha. Egy nyolcéves is megérti, amit mondasz neki, és hatni is sok­féleképpen lehet rá, nemcsak azzal, ha ordítasz vele vagy jól megbünteted.

Ha egy gyerek szereti, amit csinál, és szereti azt, aki megkéri rá, úgyis mindent megtesz.
Pontosan. Nekem is szeren­csém volt, mert az elején jó helyre kerültem, a Vasasban pillanatok alatt megszerettették velem a kézilabdát, és most én is próbálom ugyanezt átadni a kicsiknek.

Amikor először lement edző­ként a gyerekek közé, nem félt attól, hogy nem boldogul velük?
Dehogynem. De amikor edzés előtt odajönnek és megölel­nek, hogy „De jó, hogy látlak!”, meg hogy „Úgy szeretlek, Orsi néni!”, az visszaigazolja, hogy nem vagyok teljesen remény­telen eset. Ezért is szeretek a kicsikkel foglalkozni: ők kimu­tatják, amit éreznek, és jó velük dolgozni. Nagyon sokat kapok tőlük, ahogy a kézilabdától is nagyon sokat kaptam.

Mire a legbüszkébb?
Van néhány dolog, szerencsére. Például az első Magyar Kupa ­győzelmünk a Győrrel a Duna­ferr ellen még kétezer-ötből, vagy amikor egyáltalán először sikerült megvernünk őket még kétezer-háromban, idegenben, egyetlen góllal – az nagyon nagy lépés volt annak a Győrnek. Amikor pedig kétezer-ötben először bajnokok lettünk…

Megint csak a Dunaferr ellen győzve a bajnokság végén, huszonöt tizenötre, nem min­dennapi meccsen…
Igen, és háromezer ember tódult be a pályára a Magvassy-csar­nokban… Micsoda pillanatok voltak! Csodálatos visszaemlé­kezni rá. És a személyes ered­ményeim: hogy eljutottam egy olimpiára, hogy ott bekerültem az All Star-csapatba, és ahogy a negyeddöntőben legyőztük a románokat… Azt gondolták, sima ügy, péppé vernek minket, aztán egy pillanatig sem volt benne a meccsben, hogy kikap­hatunk, vezettünk már nyo1ccal is. És el ne felejtsem azokat az embereket, akiket a kézilabdá­tól kaptam, a barátokat, csa­pattársakat, jó ismerősöket. És persze az a remek érzés, hogy végül úgy sikerült befejeznem, hogy a Ferencvárossal bajnok tudtam lenni…

Kudarcok?
Nem voltak. Tényleg. Jó, van, aki a Győrrel elveszített két­ezer-kilences Bajnokok Ligája ­döntőre például azt mondaná, kudarc, de valójában… Európa második legjobb csapata vol­tunk, miért nevezhető ez ku­darcnak?

Hallottam már annak ne­vezni.
Az emberek nem mindig tud­ják értékelni a második helyet, valamiért kevésnek érzik. Vagy az olimpiai negyedik hely. A világon negyediknek lenni va­lamiben… Azért azt nem kell szégyellni. Úgyhogy számomra nincs is semmi, amit kudarc­ként éltem volna meg.

Hiányérzete sincs?
Erre mondhatnám azt, hogy oké, Bajnokok Ligáját nem nyertem, de ennek alighanem így kellett lennie. Nincs bennem rossz érzés miatta – kívánom, hogy aki kézilabdázásra adja a fejét, átélje azokat az élménye­ket, amelyeket én. És kivánom mindenkinek, hogy amivel fog­lalkozik az életében, azt annyira szeresse és élvezze, amennyire én szerettem és élveztem a kézi­labdát, mert annál kevés dolog fontosabb, mint hogy az ember reggelente örömmel menjen dolgozni.

Azért is hagyja abba, mert az utóbbi években már nem érezte ezt az örömöt?
Nem az volt a baj. magamat nem éreztem már elég jónak. A saját elvárásaimnak nem tud­tam megfelelni, így pedig nem akartam folytatni.

Azért az pocsék érzés lehet.
Nem a legjobb, épp ezért feje­zem be. Mindig úgy akartam teljesíteni, ahogy elvárom ma­gamtól, és az utóbbi időben már sokszor nem sikerült. De emiatt sem vagyok magamra dühös, csak be kellett látnom, hogy lépnem kell, úgyhogy lép­tem.

Szóval megbékélt a helyzet­tel.
Tökéletesen. Butaság lett volna magamat is becsapva görcsö­sen kapaszkodnom valamibe, ami már elmúlt. Akkor csak lelki roncs lesz az ember, felőr­li, hogy hétről hétre, meccsről meccsre újra meg újra megpró­bálja, és nem úgy sikerül, aho­gyan szeretné.

Eszerint boldog.
Abszolút. És hát ezért élünk, hogy boldogok legyünk.

Jó önt hallgatni, komolyan. Tényleg így érdemes ellovagolni az emlegetett naplementébe.
Egyetértek.

Kár, hogy keveseknek adatik meg. Sok élsportoló esik pánikba a karrierje végén, hogy mit is kezdjen magával. Van, akinek annak idején háromezer ember skandálta a nevét minden gólnál, de tíz évre rá egy szupermarket pénztárában láttam ülni – és sok mindennek látszott, csak boldognak nem.
Nehéz ügy… Én próbáltam fel­készülni, és tudatosan alakítottam úgy az életem, hogy legyen hová kilépnem a kézilabdapá­lyáról. Tudtam, hogy egyszer vége lesz az élsportnak, eleve ezért kezdtem el a főiskolát annak idején, és ezért kezdtem gyerekekkel is foglalkozni.

Láthatóan fegyelmezetten éli az életét.
Tudatosan legalábbis.

Három és fél év úszás fegye­lemre is nevel, az tény.
Gondolja, hogy amiatt? Min­dig fegyelmezett voltam, de ezt sem gondolom valami extrém jellemvonásnak.

Azt is fegyelmezetten elfo­gadta, hogy szélsőként mindig a többiekre van utalva?
Én a pályát meg a labdát sze­rettem meg, nem valamelyik posztot – mindegy hol, csak fent legyek. Sokáig játszottam irányítót, még a Győrben is. Az nyilván más jellegű feladat, de sosem fordult meg a fejemben, hogy én „csak” szélső vagyok, és ezért kevesebbet érek, mint egy átlövő. És remélem, egy át­lövő sem gondolja úgy, hogy ő több volna, mint egy szélső. Egy csapat vagyunk – ezt tanítom a gyerekeknek is.

Meg aztán szélről is lehet irányítani. Biztosan nem emlékszik rá, de volt kétezer­kilenc őszén egy Debrecen – ­Győr meccs, amelyen amíg nem ment a játék senkinek az ETD-ból, a balszélső tartotta a lelket a csapatban. Ön volt az – tökéletesen megbízható az első perctől az utolsóig, vállán cipelve a társaságot, amíg a többiek magukra találtak.
Jól gondolta, mert nem em­lékszem arra a meccsre, de az tény, hogy törekedtem rá, hogy lehessen rám számítani, hogy megbízható legyek. De nemcsak a pályán – minde­nütt. Azt gondolom, nemcsak törekedtem rá, megbízható is vagyok.

Fontos önnek, hogy ha ígér valamit, azt be is tartsa?
Nagyon. Ebből nem engedek. De már megint itt tartunk – ez miért különleges?

Mert ha csukott szemmel eldobnék egy fél téglát a Deák téren, jó eséllyel megbíz­hatatlan embert ütnék vele agyon.
Gondolja?

Meggyőződésem. Minden­esetre megbízhatónak kellett lennie, ha egyszer volt a válo­gatott csapatkapitánya is.
Ott nyilván sok minden rám há­rult. De itt, a Fradiban például nem is volt ilyen feladatom, és nem is erőltettem. Remélem, hogy azért felnéztek rám, hogy példát tudtam mutatni. Ha mondtam valamit, elfogadták, de nem akartam beleokoskod­ni mindenbe. Remélem, hogy amilyen ember és amilyen já­tékos vagyok, abból lehetett ta­nulni valamit.

Ne aggódjon, aki pedagógus­nak született, abból sugárzik az ilyesmi.
Igaza lehet: ha az embernek fel sem tűnik, hogy tanít, és a vele szemben állónak fel sem tűnik, hogy tanítják, akkor a tanító alighanem jól végzi a dolgát. Látja, ezen még sosem gondol­koztam – én is mindig tanulok valami újat.

Nemzeti Sport, fotó: TeleSport