Csongrádi Gyöngyi befejezte pályafutását, a hivatalos oldal készített vele remek interjút.

Csongrádi Gyöngyi szinte mindent megnyert, amit sportágában meg lehet. Az FTC egykori versenyzője magyar bajnoknak, Világkupa-győztesnek, sőt az új évezredben klubunk első világbajnok sportolójának mondhatja magát. Az aktív játéktól tavaly visszavonult tekézőnőnkkel páratlan karrierjéről, családról és a Fradi-életérzésről beszélgettünk. No meg arról, hogy mi is rejlik a tatabányai orvosi rendelő alatt…

– Mivel foglalkozol manapság?
– Most készülök befejezni a doktorimat, a Budapesti Műszaki Egyetem Társadalom- és Gazdaságtudományi karán tanulok. Már „csupán” a disszertációm van hátra…

– Ezek szerint a jövőben nem tekézésre szeretnéd majd okítani a fiatalokat…
– Nem, hacsak nem lesz belőle főiskolai tantárgy.

– Az ember azt hinné, hogy egy világbajnok sportolót erőszakkal sem lehetne elrángatni a „kaptafától’. Ezek szerint mégis?
– A teke esetében azért egy kicsit árnyaltabb a kép. A sportág finoman szólva sem dúskál az anyagiakban idehaza, sőt gyakorlatilag teljesen amatőr körülmények között működik. Ráadásul két kisgyerek mellett sok másra már nem jut ideje az embernek, főleg ha már a legifjabb családtag is be van tervezve. A főiskolai tanítás jobban összeegyeztethető, hiszen valamilyen szinten magamnak állíthatom össze az órarendemet.

– Mikor kezdtél el tekézni? És egyáltalán miért pont ezt a sportot választottad?
– Tatabányán nőttem fel, ahol is a tekepálya a sportorvosi rendelő alatt volt. Mivel sporttagozatos iskolába jártam, minden évben jártam itt a rendszeres vizsgálatok miatt. Hazafelé menet be-bekukucskáltam nagy kíváncsian, hogy vajon mi zajlik abban a tágas és sötét teremben – ám soha senki nem volt ott. Aztán nagypapám, aki korábban maga is játszott a helyi üzemi csapatban levitt egyszer a pályára, és rávett, hogy próbáljam ki, gurítsak néhányat. Egyből magával ragadott a játék varázsa. Így kezdtem el az úszás és a kézilabda után 13 éves koromban tekézni.

– Innentől már ki volt kövezve az út a Ferencvárosig és a világbajnoki címig?
– Kátyúk azért akadtak itt-ott… Például kezdetben, amikor még a Tatabánya csapatában játszottam, de már Pestre jártam egyetemre, meg kellett oldanom, az edzésekre való hazautazást, ami heti két-három alkalmat jelentett. Amikorra már igen masszívvá vált a vonatfóbiám, válaszút elé érkeztem: vagy felhagyok ezzel a sporttal vagy a fővárosban folytatom tovább. Én az utóbbit választottam.

– Utólag hogy gondolod, helyesen döntöttél?
– Életem egyik legjobb döntése volt. Több ajánlat közül választhattam, melyek közül végül az FTC lett a befutó. 1999-ben érkeztem a Népligetbe, és nagyon hamar volt alkalmam megtapasztalni, hogy mi is az a Fradi-család, hogy mit is jelent a legendás Fradi-szív. Mielőtt tavaly befejeztem volna az aktív játékot, tizenhárom gyönyörű évet töltöttem el a klubnál.

– Volt olyan lehetetlen helyzet a pályafutásod során, amikor úgy érezted, hogy: „ezt egyszerűen nem lehet megcsinálni”?
– A karrierem szempontjából nem emlékszem, hogy lett volna ilyen, de a játék során azért akadt egy-két emlékezetes szituáció. Például az eppelheimi Világkupadöntőn olyan állást kaptam, amit elvileg szinte képtelenség egyszerre levenni: középen leszedtem egy hármast, két oldalt maradtak állva a bábuk, szám szerint hat. Jött valami nem éppen szalonképes bekiabálás, amin annyira elkezdtem nevetni, hogy rázkódott a kezem a lökésnél. Egy ilyen helyzet megoldásához elképesztően nagy szerencse kell, de remegő golyóval a kézben, valahogy mégis sikerült, máig nem tudom egyébként, hogy hogyan.

– Ezek szerint nem vagy az a stresszelős típus…
– Amikor három napon át folyamatosan csak dobsz, akkor már nincs idegeskedés, ott már a túlélésért harcolsz. Merev a combod, merev a kezed. Emlékszem, az említett verseny utáni banketten én már bal kézzel ettem a levest. Bizonyos idő után ebben a sportban minden fejben dől el. Lehet valaki rendkívül tehetséges, ha az idegei nincsenek rendben, akkor az egész semmit sem ér. Az edzések is szinte kizárólag a mentális felkészítésről szólnak. A fizikai rátermettségnél ebben a sportban sokkal lényegesebb, hogy mondjuk egy órán keresztül megállás nélkül tudj koncentrálni.

– Lesz valaha a tekéből olimpiai sportág?
– A bowling erre sokkal nagyobb eséllyel pályázhat. Amerikai sportág, egyre népszerűbb, lassan már minden plázában guríthat az ember. És sajnos a bowling világszerte való elterjedése egyben a tekesport visszaszorulását is hozta.

– Akkor ezt most úgy kell elképzelni, hogy ha véletlenül összefut az utcán egy tekés és egy bowlingos, akkor ott alacsony repkednek a szikladarabok?
– Esetleg a tekegolyók (nevet). Azért ennyire nem rossz a helyzet, viszont azt tudni kell, hogy kétféle tekéző van: az egyik típus, aki szerint a bowling nem sport, és a kezébe nem venné a „lyukas golyót”, és akad, aki nem zárkózik el tőle, sőt, ha úgy adódik, akár szívesen is játszik. Én inkább az utóbbi kategóriába sorolom magam.

– Hogy állunk idehaza a tekepályákkal?
– Ezen a téren nincs gond, egyre több helyen látni a javuló infrastruktúra hatásait. Ami hiányzik, az a profizmus, de ez másutt is problémát okoz. Talán csak németeknél és az osztrákoknál van rendezett anyagi háttér és szervezettség. Nálunk nincs annyi pénz, de hozzá kell tenni, hogy az éremtáblázatot mégis mi vezetjük. Pálya tehát van, lehet hol gyakorolni.

– Lesz hová menni játszani a gyerekeknek.
– A nagyobbik, hat éves lányom inkább szinkronúszik…

– Nos, végül is Te is a medencében kezdted…
– Bármi lehet, szeretnek gurítani, de egyrészt még picik ehhez a játékhoz – hiszen a tekét olyan 12-13 évesen érdemes elkezdeni –, másrészt a férjemmel semmit sem szeretnénk rájuk erőltetni. Ha kedvet kapnak hozzá, akkor persze támogatni fogjuk őket ebben.

– És Te még érzel magadban kedvet hozzá, hogy újrakezd?
– Jelenleg nem. Bár ez egy olyan sport, amit szinte bármeddig lehet játszani, van 82 éves versenyző is. De nekem már nincs motivációm. Volt időszak, amikor az ország és a világ legjobb játékosainak sorába tartozhattam, voltam világbajnok, amit lehetett, elértem ebben a sportban. Ki tudja, lehet, hogy 10-15 év múlva újra kedvet kapok majd a játékhoz. De számomra most a család az első. Végtére is, egy gyermeket felnevelni többet ér akárhány világbajnoki címnél…

Tabi Norbert / Fradi.hu