Fókuszban a BL-csapat tagja, a 2009 óta a Fradi utánpótlásban dolgozó Dejan.

Húsz év…
Elrepült! Mintha tegnap lett volna, hogy a Fradihoz igazoltam. Ha becsukom a szemem, előttem van szinte minden pillanat. Habár hétfőnként még csak le sem kell hunynom, mert az öregfiúkban együtt játszom azokkal a barátaimmal, akikkel a Bajnokok Ligájában szerepeltünk.

Örömfoci?
Viccel?! Úgy tekintek az Újpest, az MTK vagy éppen a Kelen elleni meccsre, mint anno a Real Madrid, az Ajax és a Grasshoppers ellenire! Ugyanúgy nyerni akarok, mint akkor. Más kérdés, hogy másnap mindenem fáj. De ez sem baj, sőt! Egyrészt úgy tartják, addig jó, amíg fáj valamid, másrészt arról árulkodik, hogy előző nap nem lazsáltam. Mondjuk sosem voltam az a típus, aki nem tette oda magát. Nem születtem zseninek, amit elértem, javarészt a hozzáállásomnak, az akaratomnak köszönhetem. Huszonkét éves voltam, még odahaza, Szabadkán futballoztam, amikor elszakadt a keresztszalagom. ’92-t írtunk akkor, az orvosi háttér nem olyan volt, mint manapság. A legtöbben nem hittek benne, hogy felépülök, én azonban egyetlen másodpercig sem adtam fel. Sosem feledem, ültem otthon felpolcolt lábbal, néztem a tévében a BL mérkőzéseket, és közben arról ábrándoztam, milyen lesz, amikor majd én játszom a Bajnokok Ligájában. Másfél esztendőnyi roppant kemény munkába telt, de visszatértem a pályára. Újabb másfél év elteltével pedig tagja lehettem a Grasshopperst három nullára legyőző Fradinak… Ezért is vallom, hogy a futballnál nincs szebb a földön. Mindent, az égvilágon mindent megér. Lemondást, szenvedést, fájdalmat, mindent. Ha most kellene elindulnom azon a bizonyos úton, bizony isten, ugyanúgy mennék rajta végig.

Ami az út első állomását illeti, szülővárosában, Szabadkán kezdett el focizni.
És kosárlabdázni. És még belekóstoltam sok minden másba is, hogy aztán kikössek a szívemhez legközelebb álló futballnál. Boldog gyerekkorom volt, a programom így festett: iskola, foci, iskola, foci.

Az iskolát sosem váltotta fel a foci?
Nem. Fontos volt számomra a tanulás. Azt azért ne feledjük, hogy akkoriban más volt az oktatási rendszer, a suli jóval hamarabb véget ért, mint mostanság. Ebéd után már szabadok voltunk, egész délután játszhattunk. A mai gyerekek négyig bent vannak az iskolában, utána jönnek edzésre, nem csoda, hogy este hullafáradtan esnek haza. Sok minden megváltozott az elmúlt harminc-negyven évben…

Ma már gyakorlatilag hibátlanul beszél magyarul. Szabadkán tanulta a nyelvünket?
Bár a szomszédaink magyarok voltak, szerbül társalogtunk. Akkor kezdtem el magyarul tanulni, amikor a Ferencvároshoz szerződtem. Senki sem kötelezett rá, de úgy voltam vele, én vagyok a vendég, nekem kell alkalmazkodnom. Figyeltem a többieket az öltözőben és a pályán, mert mihamarabb meg akartam értetni magam velük. Egy védőnek különösen fontos, hogy megtalálja a hangot a társaival, ráadásul nekem szerencsém is volt, mert Telek „Manci”, Hrutka „Rudi” és Szűcs Misi sokat segített. Ha ők nem voltak mellettem, néztem a tévét, olvastam az újságot, hogy minél több szó ragadjon rám.

Emlékszik még az első szóra, amit itt megtanult?
Emlékszem, persze, de inkább nem idézném…

Akkor idézze azt, amely tűri a nyomdafestéket.
Győzelem. A győzelem iránti vágy hajtott már gyerekfejjel is. Kizárólag az lebegett a szemem előtt, hogyan nyerhetünk. Ha csak az utcán rúgtuk a labdát, akkor is. A második kifejezés, amelyet bemagoltam, a munka volt. Munka, munka, munka! Ha jó akarsz lenni, nincs mese, melóznod kell. Hát én melóztam becsülettel játékosként. Jó néhány csapattársam sokkal ügyesebb volt nálam, végül mégis én vittem többre. Hogy miért? A munka és az alázat miatt. Az első edzőm Szabadkán Fazekas József volt, ő táplálta belém a futball iráni szenvedélyt. Nyolcévesen kezdtem el focizni, úgy neveltek, hogy mindenáron győzni kell. Az akkori Jugoszláviában ez a mentalitás uralkodott. Hozzáteszem, ez sosem hatott rám bénítólag. épp ellenkezőleg, mindig a legnagyobb örömmel mentem ki a pályára, mert tudtam, hogy a siker mekkora boldogsággal párosul. Imádtam edzeni, a csapattársaim a barátaim voltak. Zoran Kunticcsal és Goran Kopunoviccsal nőttem fel, aki ismeri a hozzáállásukat, képzelheti, hogyan zajlott egy-egy focimeccs mifelénk.

Budapest kilencedik kerületében is együtt játszottak. Ön miként került az Üllői útra?
Goran tette meg az első lépést. Ő akkor már egy éve a Fradit erősítette, és mivel a klub éppen belső védőt keresett, megkérdezte tőlem, hajlandó lennék-e eljönni próbajátékra. A második lépést az jelentette, hogy eljöttem, a harmadikat meg azt, hogy megfeleltem.

Nem derogált, hogy tesztelésre hívták?
Mivel a pályán sohasem féltem senkitől és semmitől, cseppet sem zavart. Meg akartam mutatni, hogy méltó vagyok a zöld-fehér mez viselésére. Szabadka nincs messze Pesttől, a Fradi híre elért odáig, tudtam, milyen nagy klubba kerülök. Igaz, Szabadkán az emberek többsége nem a Ferencvárosnak, hanem a Zvezdának szurkolt, ami érthető, hiszen volt idő, amikor Európában is jelentős tényezőnek számított. Olyan sztárok erősítették, mint Robert Prosinecki, Dejan Szavicsevics és „Pikszi” Sztojkovics… Nemegyszer megadatott, hogy futballozhassak ellenük, mit ne mondjak, nem volt nagy élmény. Azazhogy nagy élmény volt! Ha belegondolok, hogy még játszhattam abban a jugoszláv bajnokságban, amelyben a Zvezda mellett a Partizan, a Hajduk Split és a Dinamo Zagreb csatázott az aranyért…

Melyik a legemlékezetesebb mérkőzése abból az időszakból?
Ha hazai pályán megvertük a Hajdukot vagy a Dinamót, annak azért volt varázsa… Ha mégis egyet kell kiemelnem, az Sztojkovics belgrádi búcsúmeccse. A sors úgy hozta, hogy ellenünk köszönt el a Zvezdától – hatvanezer fanatikus előtt. Kiráz a hideg, ha eszembe jut, milyen hangulat volt a stadionban. Húszéves voltam akkor, csak az járt a fejemben, de jó lenne, ha hétről hétre ilyen légkörben játszhatnék. Hála az égnek, az Üllői úton ebben is volt részem.

Jobbkor nem is csatlakozhatott volna a Fradihoz. Habár az NB I-es bemutatkozása…
Tizenöt perc hírnév… Az első fordulóban a Debrecen vendégei voltunk, és bár kezdőként jutottam szóhoz, nekem nem sokáig tartott a meccs, mert a bíró negyedóra elteltével kiállított. Nem tagadom, kemény voltam, de nem durva.

Az öltözőben leharapták a fejét?
Azt nem állítom, hogy agyondicsértek, de senki sem bántott. Novák Dezső még kérte is, hogy ugyanúgy tegyem a dolgom, ahogy addig. Annyit azért felmértem, hogy a magyar viszonyok valamelyest mások, mint a szerbiaiak, ám a habitusom ettől még nem változott. Önmagamat adtam a későbbiekben is.

Témánál vagyunk: legendákat hallani arról, hogy a három szerb légiós mentalitása milyen sokat jelentett a Fradinak.
Ha úgy láttuk, hogy kicsit fel kell rázni a brigádot, megtettük, mindazonáltal nem kell ezt túllihegni. Már csak azért sem, mert az a csapat tele volt győztes típusú játékosokkal. Simon Tibit – Isten nyugosztalja – semmi más nem vezérelte, csak az, hogyan nyerhet a Fradi. Nagy ember volt. Borzasztó, hogy már nincs köztünk. Holott neki is itt lenne a helye, itt, a Ferencvárosban. De az akkori csapatból nincs már velünk „Zava” és Nagy Norbi sem. Felfoghatatlan, miért kellett ilyen fiatalon eltávozniuk. Rettenetesen nehéz arról beszélni, hogy nincsenek már.

Emlékezzen akkor a jóra, a bajnoki címre, a BL-szereplésre.
Az én esetemben előbb jött a BL, aztán a bajnoki cím. Az Anderlecht elleni selejtezőt a lelátóról néztem végig, mert csak három légiós játszhatott, s Novák Dezső Zoran és Goran mellett Szergej Kuznyecovnak szavazott bizalmat. A párharc végeredménye őt igazolta, jóllehet iszonyúan szenvedtem a nézőtéren. Ugyanakkor zokszó nélkül tudomásul vettem, hogy az edző így döntött, és ha lehet, az edzéseken még többet dolgoztam azért, hogy ha esélyt kapok, megragadjam. Végül kétszer léphettem pályára BL-ben, a Madridban elszenvedett hat-egyes vereségnek ugyanúgy részese voltam, mint a feledhetetlen zürichi győzelmünknek. Amit a Grasshoppers ellen nyújtott a csapat, fantasztikus volt. Annyira együtt voltunk, mint talán még soha. Nem is lehetett más a vége, mint egy csodás siker.

Ma is ez ugrik be először, ha a múltról faggatják?
Nem. Kilencven perc helyett három évről beszélnék. Méghozzá pályafutásom legszebb három évéről – amit a Ferencvárosban töltöttem.

Sztárok voltak?
Dehogyis! Hétköznapi emberek voltunk, és a sikerek ellenére azok is maradtunk. Mindennél büszkébb voltam arra, hogy megnyertük a bajnokságot, hogy főtáblások voltunk a BL-ben, de attól még ugyanúgy a földön jártam, mint azt megelőzően. Aláírom, az idő tájt hatalmas felhajtás övezett minket, bárhova mentünk, minden ajtó megnyílt előttünk, ám ezzel nem éltünk vissza. Engem úgy neveltek, és én is úgy nevelem a fiaimat, hogy történjék bármi, embernek kell maradni.

Nemcsak mint édesapát, edzőt is kérdezem: a mai világban nehéz megmaradni embernek?
Nehéz, de nem lehetetlen. Rengeteget számít, ki mit hoz magával otthonról. Én mindenkinek megadom a tiszteletet, és úgy érzékelem, hogy meg is kapom. Ezért is lehetek itt húsz éve. Nagyon figyeltem, figyelek minden lépésemre, nem akartam, nem akarok hibázni. Nem adok a külsőségekre sem. Tíz évig egy panelházban laktam a Bartók Béla úton. Jó volt nekem ott. Sok fradista élt a házban, volt miről beszélnünk… Huszonhat-huszonhét éves voltam, amikor hatvan-hetvenéves bácsik tiszteltek meg azzal, hogy megállítottak a folyosón, és elmondták, hogyan látták a hétvégi mérkőzést. Akkor döbbentem rá, milyen kevés kell a boldogsághoz.

Nehéz volt elmenni a Fradiból?
Nem volt könnyű… A szakmai stáb és a vezetőség viszont korrekt volt, mert közölte velem, hogy nem számol velem kezdőként. Varga Zoltán akkor lett edző Dunaújvárosban, tulajdonképpen kapóra jött, hogy Igor Nicsenko és „Zava” mellett engem is hívott. Nem bántam meg, hogy igent mondtam, hiszen a Dunaferrel is bajnoki címet ünnepelhettem. Lengyel Ferivel és Tököli Attilával az élen remek csapat volt az is, de be kell vallanom. nem eresztettem gyökeret Újvárosban. Naponta ingáztam Budapest és Dunaújváros között, ha két edzés volt, akkor kétszer tettem meg az oda-vissza utat. A két év alatt egyetlen edzésről sem késtem el. Mondtam már, vigyáztam arra, hogy ne hibázzak. Bulizni se nagyon jártam a többiekkel. Amióta Magyarországon vagyok, mindössze kétszer mentem bele mélyebben az éjszakába. Először akkor, amikor bajnokok lettünk a Fradival, másodszor pedig a zürichi győzelmünk után.

Az öregfiúkmeccs után belefér egy sör?
Nálam nem. Alapszabály: ha kocsival vagyok, egy kortyot sem iszom. Az egy dolog, hogy legtöbbször kocsival vagyok, az meg egy másik, hogy két gyereket nevelek, és figyelnem kell rájuk. A feleségemet, a fiúk édesanyját hat éve vesztettük el, mi hárman azóta óvjuk egymást.

Kérdezhetem még a családról?
Nyugodtan.

A srácairól mi jut eszébe?
Az, hogy mennyire szeretem őket. Nagyon jó gyerekek. Alex tizenhat éves, itt, a Fradiban kézilabdázik – már magasabb nálam. -, Milos nyolc, ő is itt focizik. Szem előtt vannak mindketten. Imádják, amit csinálnak. Milos a futball megszállottja, a minap mondtam neki, hogy nézzen rajzfilmet, mire ő kérdőre vont: „Apa, hogyan néznék rajzfilmet, amikor meccs van a tévében?!” Úgyhogy leültünk, és együtt néztük a meccset. Jó tanulók mindketten, Alex még az édesanyjától kapta az alapokat, aki a Rózsák terén, a Nikola Tesla magyar-szerb iskolában tanított – ott, ahova a fiúk járnak. Alex tizedikes, ott segíti a másodikos öccsét, ahol tudja. Olykor én csak nézem őket… S nagyon büszke vagyok rájuk.

Hihetetlen szoros lehet az önök közti kapocs.
Az. Súlyos csapást mért ránk az élet, de ezt a csatát nekünk kellett megvívnunk. Engem kemény fából faragtak, nem mutathattam a fiúknak, mennyire hiányzik az édesanyjuk. Nem volt egyszerű… Erősek vagyunk, mert erősnek kell lennünk. Igyekszem a lehető legtöbbet adni nekik, de ők legalább annyit adnak nekem. Sőt…

Nehéz kordában tartani őket?
Azért nem, mert bízunk egymásban. Alex jól megtermett legény, már felbukkantak a lányok körülötte, ám ettől még ugyanúgy felhív, ha elmegy, illetve ha megérkezik valahova. Csak annyit kérek tőle, hogy mindig tudjam, mikor, hol és kivel van. Múlt pénteken is elment szalonnát és húst sütni a barátaival. Addig én Milossal fociztam.

Negyvenöt éves. Annyinak érzi magát?
A meccs utáni napon többnek, amúgy kevesebbnek. Az én koromban már az old boysban is lehet játszani, így ha időm engedi, Rab Tibiékhez is csatlakozom. Hétfőn egy meccs, pénteken még egy, a kettő között meg próbálok regenerálódni… No de jól van ez így. Amíg járni tudok, játszani akarok.

Alighanem a legkönnyebb kérdés maradt a végére: mit jelent önnek a futball?
Ugyanazt, amit a fiaim. Az életemet.

Az U21-es bajnoki címről:
Ez a bajnoki cím legalább akkora örömöt jelentett nekem, mint a játékosként elért elsőség. Nem magam, hanem a srácok miatt, mert amikor a nyakukba akasztják az aranyérmet, végérvényesen rádöbbenhetnek, hogy van értelme a kemény munkának. Sokat melóztunk, sokat foglalkoztunk velük, sokat hajtottuk őket. Nyilván nem volt könnyű dolguk, de csak megcsinálták! Remek a stábunk, és ugyan ahhoz kétség sem férhet, hogy Peti a főnök, mindent megbeszélünk – aztán ő dönt. Sokan emlékezhetnek, Peti fél éve kifakadt az önök lapjában, kritizálta a játékosok hozzáállását. Minden szavával egyetértettem, de ennél is fontosabb volt, hogy azóta a fiúk is rájöttek, mennyire igaza volt. Magukba szálltak, rátettek egy-két lapáttal, ha vezettek két-három góllal, akkor sem álltak le, úgy küzdöttek, ahogy az a Ferencvároshoz méltó. Ezért is jutottunk oda, ahova.

Pietsch Tibor / Nemzeti Sport