A zenész-edző idézte fel a Fradival kapcsolatos emlékeit.

– És miért ragadt le a női futballnál?
– Így adódott. Hívott a Szentes, amelynek nem mondhattam nemet, hiszen oda jártam gimnáziumba. Ott is ezüstérmet nyertünk. Aztán bevillant, hogy az egész családom velem együtt nagy fradista, és az nem lehet, hogy a Ferencvárosnak nincsen női labdarúgó-szakosztálya. Megkerestem a klub vezetőit, elmondtam, anyagilag nem kérek segítséget, pályát szeretnénk, a Ferencváros nevének a használatát, szerelést és esetleg az utazások támogatását. A nagypályához kevesen voltunk, ezért futsallal kezdtünk. Az első toborzóra elég sokan eljöttek, a válogatott Deli Anikóval az azóta már lebontott hátsó birkózóteremben kezdtük el a munkát. Újoncként harmadikok lettünk, és akkor már éreztem, hogy hamarosan átválthatunk a nagypályára, ami meg is történt.

– Ahogyan hallgatom, tényleg elhiszem, hogy beszippantotta ez a világ.
– Annyira, hogy a saját pénzemen jártam holland, belga, dán és angol kluboknál tanulni, eljutottam a női futballban akkor a csúcson álló Arsenalhoz is. Rengeteg pénzt és energiát áldoztam arra, hogy minél képzettebb edzővé válhassak. Amikor az MLSZ már megkövetelte az utánpótláscsapatok nevezését is, akkor edzőként egyedül már nem bírtam a Ferencvárosban, stábot kellett alakítanom, amelynek a bérét én fizettem; közben néhány játékos csak komoly összegért válthatott klubot, az akkor tizenöt éves Zeller Dórát például csaknem másfél évtizede egymillió forintért vettem meg. Azóta sem bántam meg ezeket az áldozatokat, mert a történelemkönyvekben benne lesz, hogy mindezt én alkottam meg a Ferencvárosban. Igaz, elváltunk egymástól, én a férfifutball felé fordultam, ahonnan azonnal kaptam egy NB I-es ajánlatot.

forrás és a teljes interjú: mno.hu