Csapatunk korábbi, a Soroksár jelenlegi kapusával hobbijáról beszélgettek.

Az FTC egykori legendás játékosa és későbbi edzője, Varga Zoltán mesélte, hogy ő már fiatalon Új Tükör folyóirattal a kezében járt edzésre, ő is sokat olvasott. Említetted korábban, hogy mindig könyvvel a kezedben indulsz el otthonról. Kaptál ezért savazást a csapattársaidtól?
Inkább csak zrikákat. Amikor mondjuk vidéki meccsre indultunk, és mindenki a sípcsontvédőjét és a cipőjét ellenőrizte a táskájában, akkor mindig hozzátettem, hogy nálam könyv is van, mert a buszon jól jön, és ekkor jöttek a vicces beszólások. Ez a szokásom csak elsőre volt szokatlan a csapattársaimnak, a légiósok is látták, hogy éppen mit olvasok. Sokszor észrevettem, hogy nem tudták beazonosítani az aktuális kötet szerzőjét vagy témáját, mert náluk inkább csak sportolók önéletrajzai voltak. Miközben mondjuk az olyan nagy kedvenceimet, mint az Utas és holdvilágot vagy az 1984-et nem nagyon kéne bemutatni.

Mi lehet az oka annak, hogy a könnyebben befogadható, de inkább egy kaptafára készülő sportolói önéletrajzok a népszerűbbek a sportolóknál?
A mi közösségünk kevésbé befogadó a szépirodalomra. Szeretem én is az életrajzokat, de más sportolók kötetei kevésbé szórakoztatnak, hiszen ebben élek. Viszont mások meg pont ezért érezhetik magukhoz közel az ilyen típusú könyveket. Nekem ezek túl direkt közvetítések. Jobban szeretem én magam elképzelni azokat a helyzeteket, amikről a szépirodalomban olvasok, azt, hogy azok belőlem mit váltanak ki. A karaktereket behozom az életembe, hogy a különböző szereplők melyik edzőmre hasonlítanak például, és melyikkel miért volt konfliktusom, vagy miért értettük meg nehezen egymást. Tulajdonképpen én ugyanabban a világban vagyok olvasás közben, csak én átkapcsolok, a sportolók életrajzát forgatók meg a saját történetükhöz hasonló típusú köteteket olvasnak, amelyek párhuzamosan haladnak a saját sztorijukkal, és így könnyebb az összehasonlítás is.

Ha már ennyiszer említetted a sportolókról szóló könyveket, mondanál olyanokat, amelyeket te is olvastál, és tetszettek?
Nagyon tetszett Phil Jackson Tizenegy gyűrű c. kötete. Szeretem az olyan típusú edzőket, akik a siker érdekében képesek alkalmazkodni. Vannak azok a vezetők – főleg a sportban -, akik úgy állnak hozzá a feladatukhoz, hogy „én vagyok az edző, azt kell csinálni, amit mondtam”. Egy berögzült gondolat, hogy az van, amit az edző mond, közhely, hogy „az edző nem késik, hanem érkezik”. Jackson nem véletlenül nyert 11 bajnoki címet. Több évtizedet fognak át az ő sikerei, tehát be kell látni, hogy ő tudott alkalmazkodni minden körülmények között egy adott korhoz, egy taktikához, és ezekhez mindig megtalálta az embereket. Az edzői szakmát egy kirakósként képzelem el, amelyben a helyére kell rakni mindent, hogy működjön. Ezek az emberek 30 éven keresztül rakták helyre a puzzle-t. Sir Alex Ferguson is ilyen, akinek a Vezetés c. könyvét is szívesen olvastam.

Ha már Phil Jackson neve és könyve többször is felmerült. Szeretett pedagógiai célzattal könyveket ajándékozni a játékosainak. Scottie Pippen Unguarded c. életrajzi kötetéből tudhatjuk, hogy pl. Pippen ezeket soha nem olvasta el. Neked volt olyan edződ, aki a hagyományostól eltérő pedagógiai módszereket alkalmazott?
Soha egyetlenegy ilyen edzőm nem volt. Nálam az edző elsősorban pedagógus, mert gyerekekkel és fiatal felnőttekkel dolgozik. A pedagógiai nevelésnek pedig az olvasás, a tudat tágítása is fontos része, mert nem csak a foci van, létezik azon kívül egy csomó minden. Nem akadt olyan edzőm, aki azt mondta, hogy olvassak. Viszont a focihoz és a könyvekhez kapcsolódik egy jó történet. Tavasszal a születésnapomon Tiszakécskén játszottam. Az öltözőben valaki mondta hangosan, hogy „ma van Holczi szülinapja”, megtapsoltak. Az erőnléti edző kiment és behozott nekem egy könyvet Sortűz Tiszakécskén címmel, amelyik az ’56-os forradalomról szól. Nyilván ezt találták hirtelen, mert soha senki nem kapott ajándékot az öltözőben ott, nyilván nekem sem készültek, de a gesztus nagyon kedves volt. Ez az egyetlen eset, amikor egy edzőtől könyvet kaptam pályafutásom során.

A legendás vízilabdaedző, Kemény Ferenc mondta azt, hogy „mi nem vízilabdázókat nevelünk, hanem embereket, akik mellesleg nagyon jól vízilabdáznak”. Osztod ezt a nézetet a sportágtól függetlenül?
12 évesen kerültem fel a Fradiba, abból az egész brancsból hárman lettünk NB I-es játékosok. Ebből logikusan következik, hogy elsősorban embereket nevelnek és csak utána sportolókat. A nagy többségnek emberként kell helytállnia az életben, nem sportolóként, mégis minden a sportra van felépítve és kihegyezve. Pedig legalább annyira fontos lenne úgy nevelni a gyerekeket, hogy az életben tudjanak helytállni, mert ha ez sikerül, akkor a sportban is megtalálják a helyüket. Az edzőimre ettől függetlenül felnézek, mert hozzátettek a pályafutásomhoz. Csak nem azt tették hozzá, amiről a Könyvfesztiválon a beszélgetés meg ez az interjú szól.

A teljes beszélgetés: EuroSport