Fater emlékezett vissza a legendás kettesre.
Keller József
Még mindig felfoghatatlan, hogy már 20 éve nincs közöttünk. Épp a napokban gondolkodtam rajta, hogy most hol tartana edzőként, hiszen ő már a kispadon ült, amikor én még játszottam és nagyon jól végezte a munkáját a Sopronnal. Nemcsak játékosként, de jó barátomként is nagyra tartottam. Akár a meccsek utáni ünneplésekkor vagy csak a pihenések alkalmával, de mindig együtt voltunk. A Fradiban és a válogatottban mindig szobatársak voltunk. Állandóan viccelődtünk, mindig talált magának valakit a csapatból, akivel mókázott, de persze csak poénból tette. Ha pedig nem a foci volt a középpontban, akkor a családjainkkal összejártunk. Emlékszem, hogy milyen élvezetes lovaglós túrákra mentünk, de felejthetetlen egy korábbi sümegi kirándulásunk is. A játékstílusát a megalkuvás nélküli győzni akarás jellemezte, illetve, hogy soha nem adta fel, bármilyen szituációban is volt akár ő, akár a csapat. Igazi példakép és hős volt. Ez pedig mindenkire átragadt a Fradin belül. Nem véletlenül ez a mottónk, hogy „Küzdeni mindig, feladni soha!” Ugyanakkor a boldogságát a bajnoki címek vagy a kupagyőzelmek ünneplése során sem rejtette véka alá. Az emlékezetes Vác elleni kétmeccses kupadöntőt követő öltözői mámor és a szurkolókkal közös vonulás máig felejthetetlen, csodás emlék. Akkoriban még nem voltak így kiépítve az autópályák, így a drukkereink településről településre követték a csapatot és buzdítottak minket a helyszínen. Ezt Simi is érezte, mindig mindenkivel nagyon közvetlen volt akár a stadionban vagy a különböző csapat és szurkolói összejöveteleken. Legendáját és szellemiségét a mai napig érezni a Fradin belül, amikor pedig a Fradi-tábor rákezd a „Simon Tibi, Simon Tibi!” rigmusra, az igazán hidegrázós pillanat.
