Női labdarúgóink korábbi vezetőedzőjével beszélgettek.

– Mikor pattant ki először a szikra, hogy edző akarsz lenni?
– Már tinédzserkoromban. Tizenhét éves voltam, amikor a Gyulával kint jártunk Moszkvában egy utánpótlástornán. A Gyula A és B csapata, valamint a moszkvai A és B válogatott szerepelt a viadalon. Edzőnk, Szalai Jani bácsi az utazás előtt infarktust kapott, lemondani azonban nem akarták a tornát. Miután én voltam a csapatkapitány, a küldöttség vezetői azt kérték, vezényeljem le a tréningeket. Mondván, rám hallgatnak a többiek, megbecsülnek. Álltam a feladat elébe, jóllehet itthon kikaptunk a moszkvaiaktól négy egyre. Kollégiumban laktunk, az edzéseken fontos hangsúlyt fektettem a pontrúgásokra, ki is találtam egy variációt arra az esetre, ha távolabbról jöhetünk. A Moszkva A csapata ellen adódott is egy ilyen szituáció. Én rúgtam általában a szabadrúgásokat, sikerült akkor az extrán fejelő Fábián Pisti kobakjára tekernem a labdát, bebólintotta, azzal nyertünk egy nullra. Aztán megvertük a Moszkva B-t három nullra, a saját B csapatunknak pedig megígértük, kíméletesek leszünk, ők azonban azt kérték, adjunk csak bele mindent, úgy sem lesz könnyű dolgunk. Tizenhat nullra nyertünk. Megválasztottak a torna játékosának, jutalmul kaptam egy Paul Breitner-stoplist. Hogy az micsoda kincs volt akkor! A Tisza-cipő is különlegesnek számított, nem hogy az Adidas. A Gyula felnőtt csapatában abban mutatkoztam be Kocsis Lajos mellett bal oldali középpályásként, ma is megvan. Úton hazafelé Oroszországból, a vonaton odaléptek hozzám a küldöttségből, azt tudakolva, nem akarok-e az edzősködéssel komolyabban foglalkozni. Nem, válaszoltam. De a bogarat sikeresen elültették a fülemben. Hosszú évek múltán aztán a zene révén találtam vissza a futballhoz, amikor Szekszárdon női nemzetközi futsaltornát rendeztek, én pedig az eseményt megnyitva elénekeltem néhány dalt. Elbeszélgettem aztán a helyi vezetőkkel, majd néhány héttel később telefonon érdeklődtek, elvállalnám-e a csapat felkészítését, miután az edzőjük lebetegedett. Szekszárd, ráadásul futsal, kértem pár napot. Felhívtam Mucha Józsefet, aki a futsalválogatott szövetségi edzője volt, szakmai anyagot kértem tőle. Megkaptam a spanyol futsalguru Javier Lozano könyvét, áttanulmányoztam, s az olyan inspirációval szolgált, hogy igent mondtam a felkérésre. Másodikak lettünk a női felnőtt futsalbajnokságban, bár a mai tudásommal aranyérmet szerzünk. Dolgoztam aztán Szentesen, egy évvel később pedig megalapítottam a Ferencváros női szakosztályát. Furulyás János biztosított, mindenben támogatnak, kivéve az anyagiakat. A kis birkózóteremben edzettünk, újoncként a harmadik helyen zártunk. Deli Anikónak vetettem fel aztán, tartsunk toborzót, és induljunk el a nagypályás bajnokságban. 168-an jöttek el a felhívásra, volt ott ötvenéves anyuka is, de volt nyolc-tíz lány, akikből azt gondoltam, a mi szintünkön lehet jó kis futballistát nevelni. Két osztály létezett, mindjárt az első év végén feljutottunk az élvonalba – ott az első meccsen az Újpest ellen győztünk, az az akkor még gyerekcipőben járó női futballcsapatunk esetében is különlegesnek számított.

A teljes interjú: Büntető