Grétivel beszélgettek – szélsőnk elmondta, hogy korábban fel akart hagyni a kézilabdázással.

[Bár focizni és kézizni is elkezdtem], a foci nehezebbnek tűnt fiatalabb koromban[, ezért az utóbbit választottam]. Azóta rájöttem milyen nehéz tud lenni a kézi is, de sosem bántam meg a döntésemet. A barátaimmal lehetek, miközben kézizek és ez a legfontosabb. A sötétebb pillanatokban is itt tartott a társaság. A kézilabda sebessége, pörgőssége még élvezetesebbé teszi azt. A csapat összhangja a legfontosabb számomra. Jelenleg ezt az érzést semmire nem cserélném el. Szerencsére nagyon sok pozitív visszajelzést kapok és a szüleim is nagyon sokat segítettek, ez nagyon sokat segített, hogy sínen maradjak.

[Kedvenc kézisemmel, a francia Luc Abalóval az olimpián találkoztam], csevegtünk kicsit a városról, magáról az olimpiáról és persze a kéziről, mindkettőnket ugyanabban az épületben szállásolták el. Nagyszerű személyiség és nagyon érdekelték a mi tapasztalataink.

Hogy őszinte legyek[, tizennégy évesen elszállt a motivációm] és abba akartam hagyni a kézilabdát. Más impulzusokra vágytam, láttam, hogy a barátaim hogyan élik az életüket, mi mindent megtehettek. Aztán egy kis idővel később felkerültem edzeni a felnőttekhez. Ez tette helyre a fejem. Megértettem, hogy az életem egyes részeit fel kell áldoznom a sikerekért és a jobb eredményekért. Ezután nagyon fókuszált lettem és a barátaim is könnyebben elfogadták az én életmódomat – azt, hogy napjaink szinte minden perce be volt táblázva: utazás, edzés, meccsek, suli… ezek voltak és még ma is ezek a kötelességeim, de szeretek a családommal is lenni.

Emlékszem az első alkalmakra, amikor találkoztam és együtt játszhattam [Szucsánszki] Zitával. Nem tudta, de az egyik korábbi házi feladatom az volt, hogy olyan emberről írjak, akire felnézek. Nagyon feszült voltam mindig, ha beszéltünk. Aztán megmutattam, mit írtam még általános suliban róla. Sok cikket elolvastam, sok videót megnéztem róla, így elég részletes volt. Szerencsére tetszett neki és azonnal jó barátok lettünk.

A Ferencváros az egész életemet jelenti, itt kezdtem és ez az otthonom. Időnként, mikor edzésre vagy meccsre érkezem, az jut az eszembe, hogy az otthonomból a második otthonomba érkezem. Talán én vagyok az egyetlen, aki örömmel érkezik meg minden edzésre. Sok szurkolónk van és címekért játszhatunk. A hangulat a csapatban őrült, a legpozitívabb értelemben. Természetesen a most kezdődő szezon is tele ismeretlen kihívásokkal. A célunk ennek ellenére az, hogy bebizonyítsuk, hogy Európa négy legjobb csapata közt vagyunk.

2020 nagyon nehéz volt a csapat minden tagja számára. Én is kínlódtam. Depressziós voltam a pandémia első hulláma alatt, aztán jött egy térdműtét, ami miatt ki kellett hagynom a nyári felkészülést. Szeptemberben csatlakoztam a csapathoz, de még nem álltam készen, sem testben, sem fejben. Aztán, mint a csapat többi tagja, én is covidos lettem és nagyon mélyre kerültem.

[A Testnevelési Egyetemen kézilabdaedzőnek tanulok.] Minden részecském kézilabdás, és mindent részletét szeretném kitanulni. Edzőnek készülök, de egyelőre csak kicsikkel foglalkozom.

Ha valaki 14 éves koromban azt mondja, hogy 22 évesen olimpikon leszek, az sokkolt volna. Abba akartam hagyni, alighanem kinevettem volna. Így ez azt igazolja számomra, hogy jó döntést hoztam azzal, hogy maradtam az utamon és elég akarattal el fogom érni az elképzelhetetlent is.

Márton Gréta

(eurohandball.com)