Labdarúgó csapatunk korábbi játékosával, Limperger Zsolttal beszélgettek.

– Korán érő típus, tizenhat és fél évesen mutatkozott be az NB I-ben a Ferencváros felnőttcsapatában. Ha Spanyolországban születik, akkor a válogatottságig vitte volna?
– Lövésem sincs. Mindig az a lényeg, hogy akkor kell kihozni magadból a maximumot, amikor lehetőség van rá. Ezt mondogatom a játékosaimnak is Érden.

– NB III-as amatőr csapattal dolgozik. Nehéz az elvárásait a csapat tudásához igazítania?
– Másképp viszonyulnék a játékosokhoz, ha első vagy másodosztályú csapatot vezetnék. Tudom, hogy van olyan labdarúgó, aki reggel hatkor kell, ötig dolgozik, és utána megérkezik a fél hatkor kezdődő edzésre. Tőle nem lehet olyat kérni, mint egy profitól.

– Ha lenne ajánlata, váltana?
– A-licencem van, tudnék dolgozni az NB II-ben. Kerestek már több helyről, de olyan ajánlat még nem volt, ami felcsigázott volna.

– Kötődik Érdhez?
– 1998-ban jöttem el a Fraditól, „levezetni” érkeztem az akkor a mai másodosztálynak megfelelő NB I B-s csapathoz. Itt voltam egy évig, illetve még annyit sem, mert megsérültem. 2013-ban kineveztek utánpótlásedzőnek, majd két hónapra vállaltam a beugró szerepet a felnőttcsapatnál. A két hónapból mára nyolc év lett. Itt ragadtam, jól érzem magam, minden rendben, van egy nagyszerű elnökünk, Novák Ferenc.

– Ha már szóba jött az érdi elnök, Kubatov Gábor vissza tudja csalogatni? Dolgozik egyszer majd a Ferencvárosban?
– A Jóisten tudja. A felnőttcsapattal szinte kizárt. Más pozícióra pedig nem lehet azt mondani, hogy soha.

– Visszatérve a munkára: Spanyolország nem opció?
– A feleségem szeretné, hogy az legyen. Még a lehetőség is meglenne Burgosban, az egyik korábbi csapattársam vezetőként dolgozik a klubnál. Nyilván nem a felnőttekhez hívnának, hanem az utánpótláscsapatokhoz. Nehéz döntés lenne mindent itt hagyni.

– Nem ez lenne az első nagyobb ugrás a karrierjében. Pápáról Veszprém érintésével került a fővárosba tizenöt évesen. Mikor szúrta ki a Ferencváros?
– A megyei válogatottak tornáján. Pápáról bekerültem a Veszprém megyei válogatottba, megnyertük a nyugat-magyarországi tornát, és a budapestiekkel játszottuk az országos döntőt. Azon a meccsen figyeltek fel rám. A Ferencváros vezetői megkeresték a szüleimet, de apámék nem engedtek el. Szerintük ez túl nagy ugrás lett volna. Közben az NB II-es Veszprém is hívott. Azzal nem volt gond otthon. Fél évet játszottam Veszprémben, majd télen elvitt a Fradi. Hozzátartozik a történethez, hogy a Ferencváros később játszott egy hírverő meccset a Veszprémmel, és a mérkőzés jegybevételét, valamint húsz labdát adott értem.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy a fradista edzői közül Dalnoki Jenőt emelné ki. Miért éppen őt?
– Ő volt az első felnőtt edzőm, és amikor Strausz László megsérült, ő vitt hátra „beállósba”, Pinyő mellé. Azon a poszton lettem NB I-es, majd válogatott játékos. Jenő bácsi ösztönösen tudta, hogyan kell bánni a fiatalokkal. Ha még élne, és megkapna egy NB II-es csapatot, szerintem nem járnának edzésre a fiatalok. Jenő bácsi stílusa akkor elment, de ma már nem működne.

– Volt olyan edzője is, akivel hirtelen és látványosan rosszra fordult a kapcsolata. Varga Zoltán azt mondta 1996-ban az Olympiakosz elleni UEFA-kupameccs után, hogy tizenegy Limpergerrel bármelyik csapat ellen szívesen megy csatába. Aztán mellőzte. Mikor romlott meg a kapcsolat?
– Emlékszem erre a nyilatkozatra. Máig homályos az a történet, én nem adtam rá okot, hogy lemondjon rólam. Zoltán egyik nap kitalálta, hogy tizenegy Limpergerrel milyen jó lenne a Fradi, két hét múlva már el akart zavarni. Valakik rosszakat súgtak neki.

– Volt B terve? Ha nem jön be a foci, mihez kezd?
– Autószerelő lettem volna, vagy továbbtanulok. Az unokabátyám szerszámkészítő volt, még az volt benne a pakliban, hogy elvégzek egy ilyen iskolát, aztán elmegyek mellé inasnak. De viszonylag hamar kiderült, hogy nem ez lesz az én utam.

A teljes beszélgetés: Magyar Nemzet