Mihával beszélgettek pályafutásáról, a Bajnokok Ligájáról és a bajnokságról is.

– Sosem vágytál csatárszerepre?
– Dehogynem. Hát ki akar védő lenni? Szerintem senki. Csak amikor Koperben lementem az első edzésre, talán a termetem miatt mindjárt a hátvédsorba állítottak. Aztán valószínűleg jól is ment, és nem változtattak a posztomon. Bár, ritkán azért előfordult, hogy a középpályán szerepeltem, sőt egyszer-kétszer lehettem csatár is, és úgy emlékszem, nem is ment olyan rosszul, de mindig az volt rá a reakció, hogy a védelem nem bírja el a hiányomat, így hát visszasoroltak.

– Nem panaszkodtál?
– Nem. Lehet, kellett volna, és akkor most csatár lennék. Persze lehet, akkor nem a Ferencvárosban futballoznék, hanem a szlovén másodosztályban…

– Volt kedvenc védőd?
– A Vidic – Ferdinand kettős manchesteri játékán nőttem fel, nekem ők voltak az etalon. Elképesztő kvalitásokkal bírtak, bárcsak azok többsége az enyém lehetne. De azóta is próbálok ellesni ezt-azt a legjobbaktól.

– Csak rajtad múlt, hogy a felnőttek közé csöppenve nem mint minden úgy, mint a karikacsapás?
– Főként, de talán nem egyedül rajtam. Eleinte úgy voltam vele, biztos mások hibája, de hát senki sem tanította meg nekem, hogyan kell egy profinak gondolkodni, viselkedni. Képes voltam rajta mindenesetre változtatni. Megtanultam, vállalni kell a felelősséget a tetteidért, azóta is vállalom, mindig, de ehhez el kellett hagynom a szülővárosomat, és a Domzaléba igazolni. Ott tanultam meg, mit jelent profinak lenni, hogy az milyen hozzáállást, munkamorált követel meg, bár azért azt is hozzá kell tennem, Szlovéniában tíz éve még vonakodtak nagy számban bevetni a fiatalokat, nehéz volt beverekedni magunkat a felnőtt csapatba, kevésbé kaptuk meg az esélyt, ma már, talán a gazdasági szempontok miatt is, könnyebben dobják be a mélyvízbe a tinédzsereket.

– Nem is volt akkor olyan könnyű döntés négy éve elhagyni a klubot?
– De, az volt. Olyan egyesületben akartam ugyanis futballozni, amelyik versenyképes Európában, Szlovéniában legfeljebb egy vagy kettő ilyen akad, a Ferencvárost pedig feltétlenül azok közé soroltam. Amúgy is minden szlovén játékos célja, hogy nemzetközi karriert fusson be, és én bár ismertem a Ferencvárost, tudtam, hogy nagy klub, azután, hogy körbevezettek a stadionban és az edzőközpontban, a körülményeket látva, valamint a célokat megismerve győződtem meg végképp arról, itt kell folytatnom a pályafutásomat. Az azóta elértek is azt mondatják velem, életem egyik legjobb döntése volt.

– A Bajnokok Ligája-szereplés pedig a legjobb élmény?
– Ami a futballt illeti, igen.

– Az, hogy személyesen is megküzdhettél a futballvilág elmúlt másfél évtizedének két legemblematikusabb alakjával, megváltoztatta előzetes véleményed az örök „Messi vagy Ronaldo” vitáról?
– Nem, mert azelőtt sem tudtam dönteni, azóta pedig, hogy játszottam ellenük, pláne képtelenség. Akkor sem tudok dönteni, ha úgy teszem fel a kérdést, kit látnék szívesebben a csapatomban, és akkor sem, ha valamelyiket jobbnak kell ítélni. Messi valóban született zseni, de amikor azt hallom, hogy Cristiano Ronaldo nem feltétlenül a világ legtehetségesebbike, elképedek, mert ellene szerepelve is kiderült, szintén született tehetség, az igaz, hogy mindebbe még elképesztő munkát is beletett.

– És melyik klub ellen volt nehezebb futballozni?
– Egyértelműen a Barcelonával szemben. Egyik meccsen sem volt esélyünk, a Juve ellen annál inkább. Nyilvánvalóan a Juventus is más szint, de Torinóban az utolsó pillanatig megvolt a sanszunk a pontszerzésre. A barcelonai játékstílus viszont megoldhatatlan feladat elé állított bennünket.

– Az, hogy felléphettél az elitszínpadra, kiváltott belőled valamiféle elemi vágyat, hogy mihamarabb ismét odajuss?
– Mindenki a BL-ben szeretne játszani, természetesen én is, ez a cél, ugyanakkor tudjuk, iszonyatosan nehéz út vezet odáig, semmi garancia nincs rá, hogy ismét sikerülni fog. De hogy mindent megteszünk érte, az nem kérdés. Előbb persze meg kell nyernünk a bajnokságot.

– Az azért már csak formalitásnak tűnik. Nem unalmas amúgy?
– Mármint?

– Minden évben győzni, ráadásul meglehetősen simán.
– Sosem az. Eleve, minden győzelem, illetve bajnoki cím más. A 2019-ben megnyert nekem ugye az első volt, az azért különleges. A második azért, mert meg kellett védeni a címünket, ami mindig nagy kihívás. És ha sikerül idén sorrendben a harmadikat is behúzni, az már csak a különleges körülmények miatt is emlékezetes lesz.

– Ez érdekes, mert azelőtt jogosnak tetszett a vélekedés, hogy ha közönség nélkül kellene játszani, az a Fradit érintené a legérzékenyebben, egyértelműnek tűnt ugyanis, hogy szenvedélyes és nagyszámú szurkolóseregének a fanatizmusa pontokban mérhető. Ehhez képest nélkülük nyertek, minden bizonnyal jó néhány pontot verve a mezőnyre. Ennyivel az NB I fellett áll immár a jelenlegi Fradi?
– Azt tudom, hogy nem elég, hogy papíron a miénk a legjobb csapat, ezt hétről hétre a pályán is be kell bizonyítani. Megvannak a kvalitásaink, remek a szakmai stáb, megfelelő a mentalitás, de egy pillanatra sem szabad elszállni magunktól, nem lehetünk arrogánsak, pláne, hogy tudjuk, a futballban egyik pillanatról a másikra változhatnak az erőviszonyok. Csak akkor lehetsz sikeres, ha képes vagy az önfeláldozásra, ha minden edzésen keményen dolgozol. Ha a drukkereink sajnos nem is lehettek velünk, mi mindvégig tudtuk és tudjuk, hogy otthonról figyelnek minket, szurkolnak nekünk, nem szeretnénk nekik csalódást okozni. Őrült tempójú szezon volt ez, a bajnoksággal, a Bajnokok Ligájával, a válogatott mérkőzésekkel, sokunk életre szóló élményekkel gazdagodott, az egyedüli, de annál nagyobb szomorúság, hogy többségüket a szurkolóink nélkül voltunk kénytelenek megélni. Pedig nagyon fontosak nekünk a drukkerek, ők képesek átlendíteni bennünket a nehezebb periódusokon, ők adják azt a pluszt, ami mindannyiunkat még jobb teljesítményre sarkall.

A teljes beszélgetés: Büntető