Paján Viktorral, volt pólósunkkal, a Ferencváros népligeti komplexumának vezetőjével beszélgettünk a Népliget múltjáról, a tíz évvel ezelőtti borzalmas állapotokról, az elmúlt évek fejlesztéseiről. Természetesen szóba került a koronavírus és a jövő, a Fradiváros is. Brutális fotók, kemény történetek.
A holnap 40. születésnapját ünneplő létesítményigazgató a KSI neveltjeként került először a Fradiba, majd megjárta a Honvédot és a BVSC-t, mielőtt 2011-ben visszatért klubunkhoz. 2015-ben már mint a telep vezetője zárta játékospályafutását, háromszoros magyar bajnokként, Euroliga-győztesként, 422 OBI-es meccsel a háta mögött.
A Népliget múltja, története
A népligeti sporttelep első épületei a második világháború után épültek. A kommunizmus alatt logikátlanul, ad hoc-alapon és ütemben fejlesztették a telepet. Ez a rész tizennégy hektár, ha épp adódott pénz és szándék, akkor történt valami – de mai fejjel nem lehet logikát találni abban, hogy miért ezek a fejlesztések valósultak meg, és miért pont így. Elég az uszodát megnézni: kívülről egy monstrum, a medence partján azonban egy százötven fős lelátó volt megtalálható. Ez az aránytalanság általánosan jellemző volt, az előre nem látás az akkori rendszerbe volt kódolva.
A telep igazi tragédiája az volt, hogy a rendszerváltástól a 2010-es évekig szinte semmilyen érdemleges fejlesztés nem történt. Az utolsó ilyen jellegű beruházás az Elek Gyula Aréna volt, illetve a hotel épületrésze kapott egy újabb szintet. De lényegében 1997-ben felépült az Aréna, és onnantól kezdve Kubatov Gábor elnökségéig az idő egyszerűen megállt a Népligetben. Bizonyos elemeiben már jóval korábban megtörtént ez, de 1997 óta érdemben semmihez nem nyúltak már a sporttelepen.
Rossz konstellációk sora állt fel, különböző üzemeltetőkkel (magyar állam, Sportfólió Kft., NSK akkori vezetősége, stb.). Igazi jó gazdája azonban soha nem akadt a sporttelepnek, a Fradi úgy volt kezelve a sporttelepen belül, mint egy megtűrt albérlő. A stadion a Ferencváros szimbóluma, de az “csak” a jéghegy csúcsa. A jéghegy víz alatti része a népligeti sporttelep, hiszen itt nőnek fel az utánpótlás-játékosok, és ez az a hely, ahol a futballcsapat a hétköznapjait tölti. Korábban az edzéseket a stadion melletti egykori valamelyik „kopogóson” tartotta meg a focicsapat.
Nem volt senki, aki azt mondta volna, hogy ez így nincs rendjén. Nincs rendjén az, hogy az FTC a saját területén bérleti díjat fizet, nem mondhatja meg, hogy mennyit kíván edzeni. Volt olyan, hogy a ferencvárosi sportolókat egész egyszerűen kizavarták a medencéből. Az, hogy megtehették ezt a fradistákkal, megalázó volt az egész klub számára. Katasztrofális időszak volt: fejlesztés nem történt, közben elhaladt mellettünk a világ, és mindezekre rá egy erőteljes amortizációt is elszenvedett a sporttelep. De nem csak a sporttelep, hanem a benne sportolók, dolgozók is egyfajta morális amortizáción estek át.
A telep visszakerül a klubhoz
2011 után Kubatov Gábor és Nyíri Zoltán vezetésével ezen a két téren fejlődésnek indultunk. Az infrastruktúra az alapja mindennek. Anélkül nincs rend, nem lehet követelni, célokat meghatározni. A korábbi vezetők csak alkalmazkodtak a lehetőségekhez. Ezt kellett megfordítani, ez volt a feladatunk. Én abban az évben érkeztem vissza a Ferencvároshoz, 2011-ben, amikor Kubatov Gábor elnök lett. Ma már elképzelhetetlen, de akkor játékosként vezettem a vízilabda szakosztályt. Akkor ez belefért, olyan nagy káosz volt, annyira pénztelenül, Patyomkin-faluként működött az egész rendszer. Ez változott meg 2012-ben, és ekkor fogalmazódott meg először, hogy a Népligettel kezdeni kell valamit. Akkor még nem tisztázódott le a Fradiváros-koncepció, de mindennek az volt az alapja, hogy a terület vagyonkezelését saját kézbe kell venni, hogy a saját házunkban mi mondhassuk meg, hogy mit akarunk csinálni.
Egy évig tartott, míg ezt sikerült elérni, 2013-ban lett az FTC a Népliget vagyonkezelője. Eredményről ekkor még nem beszélhettünk, de elkezdhettünk dolgozni, meg volt a lehetőségünk a rendrakásra. Elindult egy válságmenedzselés. Sejtettük, hogy nagy bajok vannak, de sok minden nem várt dologgal szembesültünk. Amikor beláttunk a színfalak mögé, akkor azt mondtuk: “Atyaúristen, mi volt itt idáig…”. Szembesültünk a mértéktelen pazarlással, felelőtlenséggel. A kazánház története ma már egy anekdota, amit a szörnyülködés mellett picit meg is mosolygunk, de nem így tennénk most, ha akkor az egyik túlnyomásos bojler felrobbant volna. Gyerekéletek voltak veszélyben, elkerülhetetlen volt az azonnali beavatkozás, ez volt az egyik első dolog, amit megoldottunk. Abból a kazánházból ömlött a gőz, hatalmas volt a hő az egész öltözőépületben, rohadt minden. Nem csak életveszélyes, elviselhetetlen volt az az állapot, nehéz ma már elképzelni. Tehát nagyon nagy volt a baj, azonnal cselekedni kellett, és Gábor az ő műszaki tudásával átlátta a rendszert, és kiszúrta, hogy ha az egyik helyen a tömítést kicseréljük, akkor megszűnik a probléma. De nem csak felmérte a problémát, hanem lényegében munkába menet beugrott egy műszaki boltba, és megvette a tömítést. Aztán bejött a Népligetbe, feltűrte az ingujjat és a saját kezével kicserélte a tömítést, a probléma pedig megoldódott. A pazarlásra jó példa egy évekig folyó zuhanyzó és a piszoárok esete. A legelején felmértük a telep helyzetét, akkor rátaláltunk arra az uszodai zuhanyzóra, ami már akkor is folyt, amikor én még játékos voltam. Arról a zuhanyzóról már akkor is tudta mindenki, hogy nem lehet elzárni, tehát az a zuhanyzó éveken át öntötte magából a vizet, ami azt jelenti, hogy ott súlyos milliók, tízmilliók folytak el. Ennek a zuhanyzónak az ügyére egy pár százforintos csap megvétele és beszerelése volt a megoldás. De kiszámoltuk azt is, hogy 1 darab rossz piszoár havonta 600 ezer forintba került, annyi víz folyt el ott, ami egy esztendőre kivetítve már 7,2 millió forintnak felelt meg.
Minden területen elkezdődött az az azonnali intervenció. Az ilyen életmentő “műtétek” mellett ugyanakkor azt is biztosítani kellett az európai szereplés felé tekintgető csapatainknak, hogy amikor a Népligetbe jönnek edzésre, akkor ne a 70-es évek Balkánján érezzék magukat. Vállalhatatlan körülmények voltak.
Szintén az egyik első feladatunk az volt, hogy amikor a bontás olyan stádiumba lépett, akkor a stadionból elköltöztessük a székházat, valamint a labdarúgó-csapatot. Az egy teljes hónapig tartó, a nap mind a 24 órájában zajló munka volt. Az álmennyezetek mögött a valóság még ott volt, de a csapatot akkor irányító Ricardo Moniz egy európai öltözőbe ment be. Legalábbis annak tűnt, mert elzártunk előle mindent, amit nem kellett látnia. Voltak dolgok, amikre biztosan azt mondta volna, hogy: “ilyen nem létezik”. Volt egy kirakat, amit láthatott, de elzártunk előle minden mást. Arról nem is beszélve, hogy ha pironkodva is, de el kell mondani: a mai székházépület korábban hotelként üzemelve a környékbeli prostituáltak bázisa volt. Hangsúlyozom még egyszer: a Ferencváros létesítményéről beszélünk. A hőközpontban arra kellett tartanunk embereket, hogy szelepeket elzárjanak, megnyissanak, légtelenítsenek, feltöltsenek.
Elindulnak a fejlesztések, rendeződik a Liget
De elindult egy folyamat. Évi 10-15 építési projektet csináltunk. Amikor elkészültünk egy feladattal, akkor az rögtön kiadta, hogy mivel is kell folytatnunk. Például: volt már öltözőnk, székházunk, de például nem volt hol ennünk. Egy olyan hetvenes-nyolcvanas éveket idéző étterem volt itt a Népligetben, ahol rántott hús, vagy rántott sajt volt a menü: ami éppen volt a fagyasztóban. Az étterem átalakítása során arra is kellett figyelni, hogy az étkeztetés nem állhat le: a gyerekeknek, sportolóknak enniük kell.
Lényegében minden fejlesztést úgy kellett végrehajtani, hogy közben nem állhatott le az élet. A Fradi egy edzést sem halasztott el a munkálatok miatt az évek folyamán. Voltak kényelmetlenségek, nehézségek, de mindig találtunk megoldást a szakosztályokkal közösen. A következő lépés a pályák rendbetétele volt, de úgy, hogy eleinte sem technológiánk, sem szaktudásunk nem volt. A játékterek gyepszőnyegével nem annyi a munka, hogy bevetjük fűvel, aztán majd a nap, az esővíz és a jó szerencse elrendezi a dolgokat. Soha nem törődtünk bele abba, hogy „ez van, nincs mit csinálni”. Ezt tanultunk a helyettesemmel, Bánhidy Andrással a klub vezetőitől: a helyes kérdés mindig az, hogy “rendben, hogy lehetne mégis megcsinálni?”. Fontos volt, hogy ne elégedjünk meg azzal sem, ha találunk egy megoldást, hanem inkább derítsük ki, hogy van-e jobb ötletünk az eredeti javaslatnál. Erre azért van szükség, hogy azt érezzük, elmentünk-e a falig. Ezt a mentalitást tanultuk Kubatov Gábortól.
Ez nem ment volna a székből papolva. Ő nem ilyen ember, ő ehelyett inkább kijön a terepre, és nem fél attól, ha a kétkezi munkától bepiszkolódik a keze, vagy a ruhája. Ő végig küzdötte velünk ezt az időszakot és megtanított erre a szemléletre bennünket. Ez az a szemlélet, ami a Fradit átitatja, ez a szemlélet az egyetlen, amivel sikereket lehet elérni. A szakmai dolgokat meg lehet tanulni. Meg lehet találni a legjobb szakembert, meg lehet érteni a problémákat. Ha ez megy, akkor mindig van megoldás, nem szabad feladni, félmegoldásokkal megelégedni. Azt gondolom, hogy a pályán, vagy a medencében is ez a szemlélet vezet sikerre. Van olyan, hogy nem megy, de ha küzd az ember, akkor azt értékelik a szurkolók, másrészt pedig a küzdés valahogy mindig egy megoldáshoz vezet. Amikor térden csúszva bekotrunk egy gólt a legvégén, akkor joggal mondjuk: ez a fradizmus, ez a Fradi-szív.
Amikor a kiesés ellen küzdöttünk a vízilabda csapattal, én szakosztályvezetőként estem be a vízbe és a rutinommal próbáltam előre mozdítani a dolgokat. Ezt még egyszer nem tudnám megcsinálni, de akkor nem volt más lehetőségünk. Menni kellett előre és harcolni a túlélésért. A pólócsapatnál is egy fokozatos építkezés történt, akárcsak a Népligetben. Amikor egy ilyen építkező folyamat zajlik, akkor a külvilág először sokszor nem látja a fejlődést, akkor sem, ha mi már belül érezzük is azt, hogy valami elindult. Az első két-három év a menekülésé volt, de 2015-16-től kezdett látszódni a fejlődés. A pályán és a Népligetben egyaránt. Elindult a beléptetőrendszer, aminek a lényege, hogy a rendszer csak akkor enged be valakit a sporttelep területére belépni, ha nincs elmaradása a tagdíjak terén. Sok egyéb funkciója is van ennek a rendszernek, amit használunk: például egy online felületen keresztül regisztrálni lehet az edzéseket. De a szülő azt is látja, hogy mikor lépett be a gyerek a sporttelep területére, és mikor hagyta el azt. Amióta működik a beléptetés, biztonságban tudhatjuk a sportolóinkat a Népliget kellős közepén is. Amíg nem volt rend, nem voltak megfelelőek a körülmények, addig a Fradiba – hacsak nem óriási fradista volt az apa – leginkább azért jött egy fiatal, mert másutt nem kellett. Innentől kezdve viszont már jó volt ismét a Fradiba járni, a klub visszakerült az őt megillető helyére. Ma a Fradiban sportoltatni a gyereket, rangot jelent. Családias klubhangulat jellemez bennünket, mindenki ismer mindenkit, segítünk egymásnak. De hogy ez kialakuljon, kellett egy olyan hely, ahol étkezni, beszélgetni, dolgozni tudunk. A központi épületet a pincétől a tetőtérig renováltuk, minden öltözőt felújítottuk. Idén a hotelt is megcsináltuk.
A kedvenc fejlesztésekről
Hozzánk tartozik a Liget I., a Liget II., a Kocsis női labdarúgó akadémia, a kajaktelep, a jégkorong utánpótlás csarnoka, ezeket kell felügyelni, üzemeltetni, fejleszteni.
A legnagyobb eredménynek azt érzem, hogy a földes salakos pályákból mára fűtött, napoztatókkal ellátott hibrid pályák lettek. 2012-13-ban nem volt még szakember, nem volt, aki a gyeppel foglalkozzon. Elkezdtünk megoldásokat keresni, felhívtuk a Kertészeti Egyetemet, de még a kérdésünket sem értették. Először egy külföldi szakember jött, akitől sokat tanultunk. Holló Patrik mindenki mögött második ember volt, mindenkitől tanult. Ő egy csöndes, szerény ember, de kiderült, hogy kulcsfigura, mert mindig ő találta meg a megoldásokat. Kitanulta a szakmát fűmesterként és ma ott tartunk, hogy a szakmai versenyen egymás után két évben is a Népliget lett az első. Annak ellenére sikerült ez, hogy sokkal több csapatunk van, mint pályánk. Az lenne ideális, ha lenne még 3-4 füves pálya a Népligetben, mert akkor lehetne túlterhelés nélkül rotálni a játéktereket. Minket rendszeresen küldtek tanulmányutakra, hogy nézzük meg, mi van Dortmundban, a Real Madridnál. Nagyon tanulságos volt, megértettük mire érdemes, mire nem szabad pazarolni az energiákat.Élő fűvel dolgozni extra kockázat, sokkal komplexebb rendszer, sokkal több a külső tényező. A mérnöki munka sokkal kiszámíthatóbb. Az élő gyep esetén mindig ott van Damoklesz kardja felettünk: mi van, ha gombás lesz, ha nem megfelelő mennyiségben éri a fény, a fűtés. Ha “megfő” vagy megfagy a gyep. Igen komplex feladat volt, hogy a mi elavult hőközpontunkból érkező gőzt – hőcserélők segítségével, átalakító-rendszereken keresztül – úgy tudjuk alakítani, hogy a talajfűtés megfelelő legyen. A napoztató rendszerek kiválasztásakor is szakmai alapon kell dönteni, könnyű lett volna elmenni “sci-fi” irányba. A szakembereinknek nagyon precízen kell menedzselni a pályákat. Nem elég az, hogy jól tartsuk a gyepet, fontos, hogy milyen terhelést kap, hogy éppen meccset vagy edzést játszanak rajta. Az sem mindegy, hogy milyen korosztály használja a pályát. A Bajnokok Ligája igényeinek is meg kellett felelni. Az, hogy a salakos-földes pályáktól mára ide jutottunk, ez számomra szakmailag a csúcs.
A szívemhez nagyon közel áll a lesajnált uszoda, ami korábban két dologról volt ismert: 150 nézőnél többet nem fogadott és a TV nem tudott közvetíteni onnan. Pedig az élsport lényege éppen az, hogy minél több emberhez tudjon eljutni. Mindkét problémát meg tudtuk oldani. Beégett a fejekbe, hogy “ez így van, nincs mit tenni”. És bár csodát tenni nem tudtunk, nem lehetett háromezres uszodát csinálni belőle, de egy nyolcszázasat igen. Euro Kupa-döntőt tudtunk rendezni, teltház előtt, remek hangulatban. A TV is tud már közvetíteni, ha akar. Ez talán nem olyan látványos eredmény, de elfogult vagyok.
Annak idején, amikor ellenfélként érkeztem a Népligetbe, már az ajtóban eldőlt kis túlzással a meccs és nem a Fradi javára. Nem volt súlya ide megérkezni. Ez a kisebbségi komplexus megszűnt. És ma senkinek nem kívánom azt, hogy a Fradi ellen játsszon.
A harmadik olyan fejlesztés, ami igazán közel áll hozzám, az az étterem. Bár szeretem a fegyelmet, a pontosságot, mediterrán emberekre jellemző módon imádok teraszokon ücsörögni, kávézgatni, beszélgetni. Nagy öröm, hogy végre sikerült téliesíteni a teraszt. A plusz egy a szálloda, ami egy nagy büszkeség a számomra, a hab a tortán. Ott egy négycsillagos szállodának a szintjét sikerült összehoznunk, és már nagyon várom, hogy a külföldi csapatok ellepjék a Népligetet.
A minap érkezett egy dorgáló levél az elnök úrtól. Ő rendszeresen körbemegy a telepen, fotókat készít és tovább küldi, szembesít azzal, ha hiányosságot talál. Aztán persze ez a panasz eljut rajtam keresztül a terület felelőséhez. Vezetői szinten heten irányítjuk a száz fizikai alkalmazott munkáját. Az üzemeltetés és a fejlesztés a két alappillér, a két területnek saját felelőse van; az utolsó helységig tudnunk kell, hogy az kihez tartozik. Hogy ez kialakuljon ahhoz kellett az a Gábortól megtanult rendszerszemléletű gondolkodás: nem pontszerűen kell látni a feladatot, minden területnek kell, hogy legyen felelőse.
A munkámban a legfontosabb visszajelzés nem más klubok vezetőitől jön, hanem a szülőktől. A Fradi alapját ők adják azzal, hogy elhozzák hozzánk a gyerekeiket. Az úszók például reggel fél hatkor kezdenek, ez a szülőktől hallatlan áldozatot igényel. Amikor egy olyan szülő, aki ezt az áldozatot a gyerekéért, a Fradiért meghozza, megköszöni azt, hogy kulturált körülményeket teremtettünk, akkor el szoktam érzékenyülni. Persze a saját főnökeim visszajelzése is fontos, mint minden munkahelyen, de ezek a visszajelzések adják a legtöbbet.
Egy olyan probléma van itt a Népligetben, amivel egyelőre nem tudtunk mit kezdeni és igencsak zavar. Ez a magasfeszültségű vezeték, néhány méterrel az irodánk felett megy el. Annak a szörnyű kornak volt jellemzője az, hogy a Liget közepén épülhetett egy alállomás és egy sporttelepen keresztül vezették a magasáramot. A vezeték egyik tartópillére ráadásul bent is van a sporttelepen belül. Örülnék, ha ez is megoldódna.
Környezetvédelem a sportközpontban
Amikor zöld programokról beszélünk, akkor nagyon fontos, hogy ne csak marketingértéke, hanem valós értéke is legyen. Az a jó, ha a program valós értékeken, szempontokon alapul, amit persze jó megmutatni a világnak, hogy más is tanulhasson belőle. Az első ilyen a szelektív hulladékgyűjtés volt. Ez előttünk ismeretlen fogalom volt a Népligetben. Őszintén szólva semmilyen hulladékgyűjtés nem volt, hulladékeldobálás annál inkább. A hulladékkezelés megszervezése mellett persze fontos arra ránevelni a gyerekeket, hogy figyeljenek a környezetükre, ez azzal párhuzamosan folyik, hogy az alapokat is lefektetjük: ez a Fradi, itt köszönni kell, nem fülhallgatóval bámulunk magunk elé. Ez tűnhet didaktikus hülyeségnek, ám a gyakorlatban sokat hozzátesz a telepen uralkodó hangulathoz. Nyíri Zoli nem véletlenül fekteti le ezeket az alapokat minden évben a szülői értekezleteken. A tisztelet a sport alapja kell, hogy legyen és tisztelet nélkül nincs Fradi-család sem. Nagyon jó közösségépítő programunk a Föld napja, amit sajnos tavaly és idén sem tudunk megrendezni a COVID miatt. A legnagyobb akcióink azok voltak, amikor a telep környékén a Népligetbe hordott több évtizednyi szemetet gyűjtöttük. Nagyon sajnálom, hogy a Népliget még nem lett rekultiválva, senki földjeként van kezelve, főleg a vasúti töltés környéki része. Egy ilyen évtizedes problémát Fradi-családként összefogva egy nap alatt meg tudtunk oldani. Ez hatalmas eredmény volt. Végigmentünk a Népliget környékén, a Liget II-n, az elmúlt években pedig leginkább fákat ültettünk. Sajnos azóta megint gyűlik a szemét. Van egy saját melegházunk egy kertész nénivel, ez volt az egyik első fejlesztésünk, az ott cseperedő palántákkal teremtünk virágokkal teli környezetet. Lehet fát venni a Népligetben, emléket állítva valakinek, egy emléktáblát helyezünk el a kiültetett fáknál.
Föld napja, 2017
Nagyon fontos kérdés volt az öntözés. Már utaltam rá: az egyik fejlesztés követeli a másikat. Ha rendes, füves pályákat akarunk, akkor kell öntözés. Hálózati vízről ez – azon túl, hogy pazarolná az ivóvizet – ötven-hatvan millió forintba kerülne. Tudtuk, hogy volt a telepen vakkút, de az egészet nulláról kellett újra felépíteni. Visszaköszönt itt is Gábor szemlélete: találjunk megoldást, ne elégedjünk meg azzal, hogy “nem lehet”. Eleinte olyan válaszokat kaptunk, többek közt, hogy a Népligetben nem lehet fúrni a hálózati vezetékek miatt. Ez mind mítosz volt, mert meg lehetett oldani.
Megtaláltuk azt a helyet, a futódomb oldalában, ahol lehetett fúrni. A rendszer nem úgy működik, hogy a 60 méteres kútból hozzuk közvetlenül a vizet és az megy ki a pályákra, az valóban megoldhatatlan lett volna. A kútból érkező víz egy hatalmas puffertartályba megy, onnan tudjuk öntözni a pályákat és mikor egy szint alá megy a vízszint, akkor pótoljuk a kútból azt. Egy nagyon egyszerű megoldás ez egy nagyon hosszú ideig fennálló problémára és gyakorlatilag nem kerül egy fillérjébe sem a Ferencvárosnak. Csak az kellett, hogy ne adjuk fel.
A koronavírus kezelése
A koronavírus-helyzet beruházások terén is nagy feladatok elé állított, régen vágyott fejlesztések váltak kötelezővé. Ilyen a téliesített terasz: muszáj volt, hogy el tudjuk szeparálni a focistákat, hogy lehessen a teret növelni. A parkolókat is el kellett különíteni. Az NBI-es csapat ma úgy él, hogy megérkeznek a játékosok a parkolójukba, aztán besétálnak az öltözőjükbe, majd ki az edzésre, majd ismét az öltözőbe, utána az étkezőhelyiségbe, aztán pedig vissza a kocsikhoz. Mindezt úgy, hogy nem találkoznak senkivel. De ez nem egy olyan buborék, ami egy verseny erejéig, két hétig tart, már egy éve üzemelünk így. Kétfelé osztottuk az öltözőt is, hogy ha az egyik fele a csapatnak meg is fertőződne, ki tudjunk állni.
A legrosszabb lehetőségre készülünk ezzel. A hotel most – míg nem jöhetnek vendégek – erre szolgál. Maszkból, fertőtlenítőszerből ipari mennyiséget kellett, kell beszereznünk. A tesztelések költsége is százmilliós tétel. Ennek is köszönhető, hogy a focicsapat le tudta úgy játszani a BL-t, hogy nem esett ki jóformán senki sem a csapatból, minden meccsre ki tudtunk, ki tudunk állni.
A múlt és a jövő
A Fradi igazi ereje a történelmében van, ezért jó látni, hogy a klub fennállásának 120. évében megtartott kültéri kiállításából jó pár képet, amit kihelyeztünk a sporttelepen, a fiatalok nagyon szívesen nézegetik. E nélkül a gyökérzet nélkül ma nem lehetne beszélni fradizmusról. A történelmünk megismerése a sportolás kötelező eleme kell, hogy legyen a gyerekeknél. Sok edző körbe is viszi a srácokat és megmutogatja a számukra ezeket a táblákat. De a Bajnokok sétánya is egy jó eszköz erre. Egy évben egyszer az adott sportág olimpiai bajnokainak szobrát a gyerekek letisztítják, rendbe teszik. Ez segít tudatosítani a célokat, ez hozzátartozik a nevelésükhöz.
A Fradivárost mindenki évek óta várja. A klub fejlődése szempontjából a stadion felépítése és a Népliget megújulása után a figyelem most a multisport csarnokon van. De az i-re a pont, a Fradi történelmi léptékű fejlesztésében a Fradiváros lesz. A Fradivárosban 20 szakosztály lel majd otthonra, 4-5000 gyerek befogadására lesz alkalmas. Olyan épületkomplexumot tervezünk, amely – a focit leszámítva – a látványsportok számára hazai pályát ad majd. A Fradinak ne kelljen BL-meccseket Dabason játszani, a vízilabdának ne kelljen a Komjádiban játszani, a korongozóknak ne kelljen Pesterzsébeten, vagy a Tüskecsarnokban játszani. Ez a létesítmény minden ilyen funkciót kivált majd. Fontos, hogy ne akkor eszméljünk, amikor a zöld jelzés megérkezik, tudnunk kell érdemi dolgokban haladni – hogy ha elérkezünk ehhez, akkor minél gyorsabb legyen a munka. Azt hozzá kell tennem, hogy nem lesz olyan gyors a munka, ahogy az emberek képzelik, mert a törvényi szabályozás meghatározza a közbeszerzési folyamatokat. A tervezésben el lehet jutni egy szintig, de tovább nem – nem lehet mindent megcsinálni előre. Nem készül majd el egyik napról a másikra, de ha megvalósul, az történelmi jelentőségű lesz a klub számára, egy életműnek is tekinthetjük, egy olyan létesítménynek, ami a következő ötven évünket meghatározhatja.
– Paján Viktor
(A képeket köszönjük Viktornak és munkatársainak!)
