Clubunk újdonsült világbajnoka, Liu Shaoang mellett testvére, Liu Shaolin Sándor és edzője, Bánhidi Ákos is értékelte az aranyérmet.
Liu Shaoang
Úgy keltem fel szombaton reggel, hogy tudtam: világbajnok leszek. Talán furcsa hallani ezt a határozottságot, de higgye el mindenki, nem utólag találtam ki. Éreztem, hogy meglesz a világbajnoki aranyérem. De az érzéseimről nem beszéltem senkinek. Csak vittem magammal egész nap a reggeli gondolatot, és a legnehezebb pillanatokban sem inogtam meg, mert tudtam, a nap végén ott lesz a nyakamban az arany!
Nehéz pillanatokból egyébként volt néhány ezen a napon, az egyik, amikor az ezerötszázas elődöntőben tönkrement a pengém – mindkét korcsolyámon. Persze nem véletlenül, hiszen vétlenül keveredtem bele egy harcba, és a palánknak csúsztam, hogy a bírók továbbjuttatnak a döntőbe, nem volt kérdés. De ezek után egy másfajta futás kezdődött – ezúttal az idővel versenyeztünk. A fináléig ugyanis alig harminc percünk maradt, s bármennyire is kiválóak a technikusaink, ez kevés idő, így a döntőre nem is tudták százszázalékos állapotba hozni a pengéimet. Ennek is tudható be a döntőbeli kicsúszásom, ráadásul leért a korcsolyacipőm is a jégre, s ha ez történik, általában jön az esés is…
Nem mondom, hogy ugráltam örömömben, de vitt előre a reggeli érzés. A tudat, amellyel felébredtem: szombaton világbajnok leszek Dordrechtben! Annyira biztos voltam ebben! Annak ellenére, hogy még most sem vagyok csúcsformában, ám a gdanski Európa-bajnoksághoz képest már sokkal szabadabban és lazábban tudok korcsolyázni. És gyorsan. Ötszáz méteren nagyon számít, ki milyen időket fut, s én szombaton a negyed-, majd az elődöntőben is a leggyorsabb voltam, így a fináléban az egyes pályáról rajtolhattam. Azt tudtam, hogy a mellőlem induló Szemjon Jelisztratov nem jól rajtol, így az volt a taktikám, hogy minél inkább elhúzzak az orosztól – kellett is vagy három kör, amíg utolért. Éreztem, hogy jön, meg láttam is a kijelzőkön.
Tudom, hogy kívülállóknak furcsa lehet, és talán elképzelhetetlen, de én szoktam futam közben a kijelzőt figyelni. Mert segít. És ezúttal még más is segített. A bátyám, Shaolin. Természetesen az edzőnk, Lina is ott állt az edzői bokszban, ám őt kevésbé hallottam, ráadásul maszk is volt rajta, míg Shaolin olyan helyen állt, ahol nem volt kötelező a viselete. Shaolin már az elődöntőben is ott üvöltött a palánk mellett, nagyon jól jött, hogy amikor a második helyen haladtam, bekiabált, nincs mögöttem senki, így én nyugodtan elő tudtam készíteni az előzést, és lehagytam a szám idei Európa-bajnokát, az orosz Konsztantyin Ivlijevet. A döntőben is buzdított Shaolin, és folyton kiabálta, hogy nyugi, nyugi Annyira természetes volt, hogy először hozzá futottam a célba érkezés után… Biztos vannak, akik azt mondják, valójában nem is vagyunk jó testvérek, csak kifelé kommunikáljuk – azok vagyunk. Annyira jó volt, hogy a bátyámat ölelhettem meg először…
Az edzőkhöz egyébként nem is tudtam volna odamenni, mert kicsit magasabban voltak, ráadásul egy kerítés is elválasztott tőlük – az öltözőben ezt pótoltuk. Hogy mit mondott Lina? Azt, hogy ügyes voltam. Ez hatalmas dicséret tőle, azt jelenti, hogy jól koriztam. Én is így éreztem, örülök is az aranyéremnek nagyon, ám még nem akarok ünnepelni, mert vasárnap újabb futamok várnak rám – őszintén remélem, hogy a vébé záró napja még szebb is lesz, mint volt ez a szombati.
Liu Shaolin Sándor
Boldog vagyok, hogy Adó nyert – tényleg annyira örülök, mintha én győztem volna! Olyan jó volt megölelni őt a döntő végén, közben meg úgy üvöltöttem neki és érte, hogy szerintem ha leveszik a magyar kommentátor hangját az M4 Sport közvetítésekor, engem hallott volna mindenki. Ami engem illet: bosszant, hogy kitört alattam a jég ötszázon, ha nem így történik, a pályán ölelhettem volna meg Ádót, s nem a palánk túloldaláról…
Bánhidi Ákos
Shaoang sokáig megérezte a dupla koronavírus-fertőzést, mondhatnám, hogy maga alatt volt az Európa-bajnokság után, hiszen néha a klasszisok is kétségbeeshetnek – a vébé előtt beszélgettünk is vele. Rá nagyon hatnak a szavak, éppen úgy raktározza el a mondanivalót, ahogy kell. Egy ilyen képességű versenyző pontosan el tudja helyezni magát a mezőnyben, így is lépett jégre már az első napon. S hiába esett el ezerötszázon, ötszáz méteren megállíthatatlan volt. Szilárd meggyőződésem, hogy most két éremnek örülnénk, ha Shaolin alatt nem törik ki a jég az ötszázas elődöntőben – végtelenül sajnálom, hogy ez történt vele. De ő ezen képes hamar túllendülni: a kvalitásai erre is képessé teszik. És az aranyérem mellett ez a legfontosabb: remek visszajelzés ez nekünk. Ismét bebizonyosodott, hogy ha dolgozni tudunk, az visszaköszön a jégen is.
NS
