Labdarúgó csapatunk korábbi játékosával és edzőjével beszélgettek.

– Hogyan került képbe a Ferencvárosnál?
– Talán elég annyi, hogy az ifiválogatott edzőjét Rákosi Gyulának hívták… Tehát képben voltam már, de a Győr sokáig nem engedett el. 1981-ben viszont már válogatott játékos voltam, akkor is ment a huzavona a nyáron, és végül nagy nehezen átigazolhattam. Egy-két edzésen még részt vettem az új edzővel, Verebes Józseffel, aki azt mondta, edzőként senki sem tud nekem többet adni, mint ő, de utána már mentem a Fradiba, pedig a Győr minden téren többet kínált a maradásért.

– Ráadásul többet is adhatott, hiszen a következő két bajnokságot megnyerte, a Ferencváros pedig csak ezüstérmes lett. Írták is önről, hogy eligazolt a bajnoki cím elől.
– Ez így volt, de mindkétszer az utolsó fordulóban dőlt el az aranyérem sorsa, máig emlékezetes meccseken, tehát csak hajszálon múlott. Ezzel együtt nem bántam meg a váltást. Az ország egyik legerősebb csapata hívott, és akkor a főváros számított a magyar futball központjának. Lehet, hogy nem nyertem bajnokságot a Fradival, de Győrből nagy valószínűséggel nem lehettem volna válogatott, nem játszottam és rúgtam volna gólokat világbajnokságon.

– Hat év után miért hagyta el a Fradit az MTK kedvéért?
– A Fradinál történt egy törés. Nyilasi Tibi és Szokolai Laci külföldre szerződött, én keresztszalag-szakadás miatt nem játszhattam, és hármunkkal az előző idényhez képest ötvenegy gól esett ki a csapatból. Később pedig hívott Verebes József, és hosszú gondolkodás után igent mondtam neki. Segített a döntésben, hogy a Ferencvárosnál Dalnoki Jenő nem szívlelte a sérült játékosokat, márpedig akkoriban én bajlódtam néhánnyal.

Teljes interjú: Magyar Nemzet