Az IIHF által a Paul Loicq díjra felterjesztett Kovács Zoltán életútját ismerheted meg – clubunk korábbi bajnokáról játékosai, munkatársai is beszéltek, valamint a Hatoscsatornánál is meghívott vendég volt.

A nemzetközi jégkorongvilág egyik legnagyobb elismerését, az IIHF által évente csupán egyvalakinek odaítélt Paul Loicq-díjat adományozzák 2020-ban Kovács Zoltánnak, a Magyar Jégkorong Szövetség alelnökének – 19 éven át főtitkárának. „Próbáltam mindenkinek legalább egy like-kal válaszolni, akik köszöntöttek, de nem biztos, hogy a végére értem – kezdte a Jégkorongblognak Kovács Zoltán. – Kaptam még rengeteg sms-t, telefonhívást és e-mailt is, úgy tűnik, ennek a díjnak komoly hírértéke van, sokan felkapták rá a fejüket. Sosem gondoltam, hogy engem valaha is méltónak találnak egy ilyen elismerésre, amiben komoly szerepet játszhatott a magyar jégkorong elmúlt évtizedekben tapasztalt látványos fejlődése is.”

Kovács Zoltán 48 évvel ezelőtt kezdett – 10 évesen – jégkorongozni a KSI-ben, azóta játékosként, edzőként és szövetségi vezetőként szinte mindent látott a magyar hokiban. „Tulajdonképpen ez tényleg így volt. Emlékszem, 1998-ban például 800 igazolt játékos volt Magyarországon, és minden évben kézzel vezettük be mindannyiuk adatait a nyilvántartásokba. Már az édesanyja lánykori neve alapján be tudtam azonosítani mindenkit, annyiszor kellett leírnom. Akkoriban minden játékvezetőt, edzőt személyesen ismertem, igen szűk körben mozogtunk. Most már több mint nyolcezer játékos szerepel a számítógépes adatbázisban, ha bemegyek egy bírói tanácskozásra, sok ismeretlen arcot látok. A fejlődés, amely a magyar jégkorongot jellemezte az elmúlt időszakban, tényleg fantasztikus.”

Ez a fejlődési ív azonban nem mindig volt egyenletes, voltak azért mély- és csúcspontok bőven. „Úgy gondolom, a 80-as években értük el a mélypontot, miután a BVSC szakosztálya is megszűnt. A bajnokságban három csapat maradt, de Fradiból a belső konfliktusok miatt nagyon sok játékos távozott, szóval akkor tényleg iszonyú nehéznek tűnt a helyzet. De még az ezredforduló környékén is mindössze három fedett csarnok működött, a Budapest Sportcsarnok, valamint a dunaújvárosi és a fehérvári pálya. Akkoriban azt kívántam, hogy még életemben ott lehessek egy új magyar jégcsarnok felavatásán, ebből aztán másfél tucatnyi lett. Elkezdtünk felfelé lépdelni, nyolccsapatos lett a bajnokság, elindult a MOL, most már Erste Liga. A szövetség munkáját is nekünk kellett felépítenünk, és nem szégyelltük megnézni, hogy a többi sportágat hogyan irányítják, vettünk is át használható ötleteket. A nemzetközi kapcsolataink is bővültek, így sokféle tapasztalattal gazdagodhattunk. Végül az A csoportba is eljutott előbb a férfi, majd a női válogatott is, ezek egyértelműen a csúcspontok közé tartoznak.”

Az elmúlt évtizedekben tehát sok mindent sikerült elérni, de az alelnökben azért van hiányérzet. „Nagyon fontos lenne, hogy Magyarországon valamennyi megyeszékhelyen legyen szabványos fedett pálya, hiszen így a tehetségek kiválasztása, a műhelymunka sokkal szélesebb körű lehetne. Ugyancsak szükség lenne egy központi jégkorongcsarnokra, amely otthont adhatna a válogatottnak, a szövetségnek, ahol méltó módon fogadhatnánk olyan nemzeti csapatokat, mint például Svédország vagy Kanada. Ma a legnagyobb tisztán jégkorongos helyszínünk a Tüskecsarnok a maga 2200 fős kapacitásával.”

Hiába a jégkorongban eltöltött csaknem 50 év, Kovács Zoltán előtt még mindig tornyosulnak a feladatok. „Nagyon sok energiát fektetünk most a 3 a 3 elleni hoki fejlesztésébe. Egyre több korosztályban van ilyen bajnokság, jövőre szeretnénk eljutni az U18-as csapatokig és az amatőr felnőttekig. Óriási szükség lenne egy masszív, versenyképes OB II-re, amely versenyzési lehetőséget adhatna többek közt azoknak a junioroknak, akik már kiöregedtek, de azonnal nem kaptak profi szerződést. Ugyancsak komoly feladat lenne egy Winter Classic megrendezése, amire Nyugat-Európában is több példa volt már. Egy futballstadionban, 10-15 ezer szurkoló szurkoló előtt. Úgy gondolom, egy Fradi–Újpestre ilyen körülmények között eljönne a népes nézősereg, a technikai kérdésekre pedig, mint a fű megóvása, vannak kialakult megoldások. Ami számomra még az álom kategóriába tartozik: az olimpiai részvétel, illetve az A csoportos világbajnokság hazai megrendezése. De ha azt nézzük, hogy 2008 előtt az A csoportos részvételről is legfeljebb így beszéltünk, talán annyira nem is reménytelen mindez.”