Szentkirályi Alexandrának Lovrencsics Gergő a kedvence.

Gyerekkorában – azaz a közelmúltban – milyen kapcsolata volt a futballal?
Élénk. Egyrészt a Nagyvárad tér sarkán, abban a bizonyos piros téglás házban nőttem fel, amelynek a földszintjén a hentes üzlet van, így beszippantott a Fradi közelsége, meg aztán édesapám szintén a zöld-fehéreknek szurkol. De ennél élőbb kapcsolatom is volt a labdarúgással: apukám a nyolcvanas évek végétől rendszeresen kijárt futballozni a Népstadion mögötti edzőpályára a barátaival, köztük Peterdi Pállal és Hegyi Ivánnal, a neves sportújságíróval, meg vízilabdázókkal, zenészkollégáival, sportolókkal. Volt, hogy engem is elvitt, és ott megismerkedtem ezekkel a legendás figurákkal. Minden szombaton és vasárnap kettőtől ott rúgták a labdát!

Akkor valamilyen szinten együtt élt a futballtörténelemmel!
Főleg, hogy a szomszéd pályán időnként Makovecz Imréék futballoztak, és volt úgy, hogy a két „galeri” összecsapott, mert nem voltak meg elegen, és olyankor felmentek a nagypályára. Azt tényleg élmény volt nézni és hallgatni! Ennek a generációnak – édesapám 1958-as születésű – Puskásékról már nem annyira, de Alberték, Varga Zoliék, Göröcsék, aztán meg Nyilasiék korosztályáról már fantasztikus személyes élményei voltak és vannak.

Melyik labdarúgót hívná meg leendő hivatalába munkaebédre vagy vacsorára?
Lovrencsics Gergőt. Nekem nagyon bejön a Fradi csapatkapitányának robbanékonysága, sokoldalú játéka, egy kicsit olaszos temperamentuma a pályán.

Volt-e futballból adódó nézeteltérése korábbi főnökével, Tarlós István főpolgármesterrel?
Nem, de nem is nagyon lehetett volna, mert mindketten a Fradinak szurkolunk.

Teljes interjú: 442