Középpályásunkat a svédek ellen búcsúztatják a válogatottnál, a pályafutásáról és a jövőjéről is kérdezte klubunk weboldala.
Tizenkét éve a svédek ellen mutatkoztál be, most ellenük búcsúzol. Hogyan várod a búcsúmeccset?
Keveset tudok még a részletekről. Az biztos, hogy Vanczák Vilivel nem lépünk pályára a meccsen, de ez nem jelent problémát. Nagyon szép gesztus az MLSZ részéről, hogy engem is elbúcsúztatnak ezen a meccsen, örülök neki, hogy ilyen lezárást kap a pályafutásomnak ez a szakasza.
Hosszú éveken át voltál a válogatott alapembere, és többször voltál a nemzeti csapat kapitánya is. Ez mennyi pluszt jelent?
Nagyon nagy megtiszteltetés és különleges érzés, hogy a nemzeti csapatot én vezethettem a pályára. Nagy felelősség is persze, de ezt mindig szívesen vállaltam. Büszkévé tesz, hogy több szövetségi kapitány számolt velem, ha nem is első, de második vagy harmadik számú csapatkapitányként, így sokszor vezethettem ki a csapatot a pályára. De lényegében egész válogatott karrierem során fontos szerepet tudtam betölteni a nemzeti csapatban. Igyekeztem a pályán és azon kívül is példát mutatni. Bízom benne, hogy egész jól sikerült.
Teljesnek érzed a válogatott pályafutásod?
Természetesen egy kicsit bennem van, hogy jó lett volna kint lenni egy világversenyen. Egervári Sándor irányításával volt egy nagyon jó selejtezősorozatunk, amikor a harmadik helyen végeztünk. Kis szerencsével az a selejtező máshogy is alakulhatott volna, de így is mondhatom, hogy rendben volt így a válogatott karrierem.
Menjünk vissza a kezdetekhez. 1997-ben, nagyon fiatalon igazoltál a Schalkéhoz, pedig akkoriban ez még ritkaságszámba ment. Nem féltél elindulni ilyen szokatlan úton?
Óriási lépés, komoly döntés volt, és akkoriban valóban szokatlan is. Szollár Krisztiánnal szinte elsőként mentünk ilyen fiatalon külföldre. Félelem azonban nem volt bennem, inkább a nagy célok lebegtek a szemem előtt. 16 évesen, de már NB I-es játékosként mentem ki Németországba, és bíztam benne, hogy jó döntést hoztam.
Sok fiatal követte azóta a példádat, de messze nem mindenki tudott igazán befutni a korai külföldre igazolás után. A te esetedben is volt 1-2 év, amikor itthonról úgy tűnt, kicsit megreked a pályafutásod. Te sosem kételkedtél magadban?
Egyáltalán nem, bár tény, hogy voltak nehezebb időszakok. De én soha nem távlati, nagy célban gondolkodtam, hanem napról napra akartam fejlődni, képezni magam, ehhez pedig a Schalke 04-nél tényleg minden támogatást megkaptam. Azt is hozzá kell tenni, hogy más volt az az időszak, nem nyúltak annyira bátran a fiatalokhoz, mint ma. 20-22 évesen is fiatal tehetségnek számítottunk, sokkal több idősebb játékos volt a keretünkben, de mindez csak még keményebb munkára ösztönzött.
Ennyi a titok? A kemény munka?
Elszántság, szorgalom, akarat: ez mind kell a tehetség mellett. A másik nagyon fontos tényező, hogy amikor én kimentem Németországba, tisztában voltam vele, ez csak a legelső lépés. Nem szabad úgy gondolkodni, hogy „na, kikerültem külföldre, egy célt elértem, most hátradőlhetek kicsit”. Én mindig egyre többre törekedtem, ez fokozatosan vitt előre. A mában kell élni, kihozni magadból a lehető legjobbat, és soha nem szabad megelégedni, mert az a nagyon nagy konkurenciában azonnal visszaesést jelent.
2004-ben Belgiumba igazoltál, és néhány hónappal később már a válogatottban találtad magad. Mennyire vártad már a meghívót?
Az az átigazolás pályafutásom egyik legjobb döntésem volt. Nagyon jó edzőm volt Marc Wilmots személyében – azt hiszem, őt senkinek nem kell bemutatni. Az erőnléti edző is nagyon jó volt a csapatnál, én pedig a belga elsőosztályban, komoly versenyhelyzetben mutathattam meg hétről hétre, hogy mire vagyok képes. Saját magamnak is bizonyítani akartam, hogy ezen a szinten kiugróan tudok teljesíteni. Nem tagadom, megfordult a fejemben az is, hogy ha az Anderlecht, a Brugge, a Standard ellen megállom a helyem, akkor lehet, hogy a válogatottban is lehetőségem nyílik bemutatkozni. De a meghívót nem lehet elvárni, hanem kemény munkával lehet kiharcolni. Persze nagyon örültem, amikor néhány hónappal a Belgiumba igazolásom után Lothar Matthäus behívott a válogatottba.
A svédek ellen be is mutatkoztál a nemzeti tizenegyben. Az, hogy mindez vesztes meccsen történt, mennyire rontja el az emléket?
Nyilván mindkét oldal szerepet játszik, de inkább pozitív emlék a meccs. Egy nagyon komoly erőkből álló svéd csapat ellen játszhattam az első meccsemet. Sajnos kikaptunk, de nagyon sok pozitív élményt merítettem a meccsből, és ez egy nagyon fontos állomás az életemben.
A következő években szinte töretlenül haladtál felfelé. Szerinted mikor voltál a csúcson, mikor láttuk a legjobb Hajnal Tamást a pályán?
Szerencsére viszonylag hosszú időszak volt ez. Belgiumból a Kaiserslauternbe, majd a Karlsruhéba kerültem. Mindenhol hosszú távra szerettek volna megtartani, hosszú, jó szerződéseket kínáltak nekem, de akkor is azt az elvet követtem, hogy az adott körülmények között a lehető legjobb játékos szeretnék lenni. Amikor pedig a Dortmund ajánlata érkezett, nem gondolkoztam sokat. Ilyen nagy múltú, patinás klubban hétről hétre 80 ezer ember előtt a Bundesligában pályára lépni óriási megtiszteltetés volt. Nem tudnék csúcsot kiemelni ebből a folyamatból. Még a stuttgarti időszakot is mindenféleképpen ide venném, ami szintén nagyon jól sikerült. A nagy kluboktól érkező megkeresések voltak a legjobb visszajelzések.
A Dortmundban is sokáig alapember voltál, a sérülésed miatt viszont a bajnoki címhez már keveset tudtál a pályán hozzátenni. Mennyit jelent számodra az a siker?
Nagyon sokat, ugyanis az a bajnoki cím egy hosszabb munka eredménye volt. 2008-ban érkeztem Dortmundba, amikor Jürgen Klopp vezetőedző is a csapathoz került. Óriási változáson ment keresztül a csapat, és már az első két évben is jól szerepeltünk. A hatodik, majd az ötödik helyen zártunk, nagyon magas pontszámmal. A harmadik évben aztán felértünk a csúcsra, s bár a pályán ekkor kevesebb szerep jutott nekem, az öltözőben, az edzéseken továbbra is tevékeny részese voltam a bajnoki címben kicsúcsosodó folyamatnak, úgyhogy természetesen ez nagyon nagy siker a karrieremben.
2015-ben hosszú külföldi profiskodás után tértél haza a Fradiba? Más csapat szóba sem került?
Őszintén mondhatom, hogy egyáltalán nem merült fel másik magyar csapat. Innen, a Fradiból kerültem ki Németországba, és folyamatosan követtem az eseményeket, szurkoltam a csapatnak. Nagyon örültem, hogy az elmúlt években komoly fejlődésen ment át a klub, ez is segített a döntés meghozatalában. Ingolstadtban maradhattam volna hosszú éveken keresztül, már az aktív pályafutásom utáni időszak is be volt biztosítva, de nekem mindig ott volt a fejemben, hogy még egyszer szeretnék a Fradiban játszani. 2014 végén úgy láttam, hogy alkalmas erre az időpont, hiszen ezzel a csapattal és szakvezetéssel szép célokért lehet küzdeni. Ez szerencsére be is igazolódott.
Meddig láthatunk még Fradi-mezben a pályán?
Ezt még nem tudom megmondani. Továbbra is az az elvem, hogy az adott szituációban a lehető legjobbat hozzam ki magamból. Nagyon keményen dolgozom, hogy minél tovább tudjam tartani az erőnlétemet és a jó formámat. Egyelőre a jelen szezonra koncentrálok, amelyben nem ott állunk, ahol szeretnénk. Nagyon keményen dolgozunk érte, hogy az idény végén viszont ott legyünk, ahol tavaly is befejeztük a bajnokságot.
Az említett ingolstadti elképzelések azért arra utalnak, hogy már a labdarúgó-pályafutásod utáni időszakra is vannak terveid.
A foci az egész életemet meghatározta, és ez szerintem így lesz a jövőben is. Az edzői tanulmányokat már megkezdtem, az A-licencem megvan. A megszerzett tudásomat szeretném majd elmélyíteni, fejleszteni, kihasználva a régi ismeretségeket, kapcsolatokat. Németországban sok helyen dolgoznak olyanok, akikkel korábban én is együtt dolgoztam, őket felkeresve igyekszem majd tanulni tőlük. Mindenképpen tervezem, hogy a Schalke 04 U19-es csapatának edzőjét, Norbert Elgertet fölkeressem. Ő az egyik legjobb utánpótlásedző Németországban. De ezek még csak elképzelések, amíg focizom, addig csakis a játékos-pályafutásomra koncentrálok.
