Megható történet egy nővér tollából arról, hogy mit jelent a betegeknek a magyar siker.

Szeretem a focit. A jó focit.

Ezt az érzést még édesapám, és a szomszédunkban lakó pót-nagypapám ültette el szívemben, akik szenvedélyes rajongók voltak. Mindig együtt nézték a meccseket, ugyanis Lali bácsinak nem volt tv.-je.

Ahogy az utcában sokaknak még abban az időben, így egy EB, VB, vagy egy egyszerű NB I-es rangadó igazi kis közösséget hozott össze nálunk. Imádtam ezeket a napokat!

Anyukám rutinosan készült, sütött pogácsát, apu pedig hátára vetve hozta az elmaradhatatlan sört és indult a szurkolás. Amíg el nem kezdődött a játék – mert ugye időben kell odaülni – átbeszélték az aktualitásokat, ki kinek szurkol, átlapozták a napi sport újságot. Sőt, időnként fogadásokat kötöttek, persze csak szolidan, a tét általában a következő meccsre belépő sörösláda volt.

Olyannyira belém ültették a foci szeretetét, hogy lányszobán falán reggelente Nyilasi lendülő lába ébresztett fel, aki mellett ott feszített Maradona bájos mosolyával. Jól megfértek egymás mellett…

Irigykedve néztem unokatestvérem albumait is, aki szintén lány volt: mennyi csodás képet gyűjtött össze – az ő szerelme is Nyilasi volt – és az aktuális naptárgyűjtögetés helyett vele versenyeztem, melyikőnknek van több képe róla. Szóval a szenvedély adott volt….

Amely tudom hihetetlen, de segített már felnőtt koromban is, mikor gyermeknevelési problémákkal küzdöttem, úgy a kamaszkor kellős közepén.

Kevesen tudják rólam, de nekem volt egy focicsapatom, akik történetét egyszer megírtam, s amely egy csodás korszaka volt életemnek.

Amiért most mindez eszembe jutott…

Zajlik a foci EB.

Ami természetesen a kórházi betegágy mellé is láthatatlanul bekúszik. Valahogy megváltozott minden…

Tudjátok, olyan… mások a betegek. Elsősorban a férfiak égnek hihetetlen lázban – no hál égnek nem szó szerint – egyhangú, fájdalmas napjaik fénypontja a játék. Most minden e körül forog.

Édesek, mikor kérik: Nővérke! Úgy állítsa be az infúziót, hogy 6- kor meccs van!

Majd mikor eljön az időpont, mint a kismadarak, ülnek a betegváró kopott padsorán szépen sorban az kicsinyke TV mellett.

Amely hangosan morajlik, épp azért, hogy mindenki hallja. Mert azok, akik nem tudnak kijönni, Ők is részesei akarnak lenni az izgalmaknak, így olyan hangulat kerekedik pillanatok alatt, mintha valóban a stadionban lennénk. Visszhangzik az egész osztály. Az élethű szurkolásról gondoskodnak a nagyothalló bácsikák

Persze a szomszéd szobában levő asszonyok már kevésbé örülnek..

“No, nővérke, ma sem alszunk 11 óráig!” – mondják, de látom, azért mosolyognak. Mert érzik azt a csodálatosan különös, és kellemes hangulatot, amely a szenvedésekkel teli falakon átlépve szétárad mindenhol.

Minden olyan varázslatos… Mert az is kitotyog – csak úgy koppannak a kövön, imbolyogva a járókeretek – aki egyébként tuti nem sétálna egy lépést sem, és annak sem fáj érdekes módon semmije, aki eddig egyfolytában a betegcsengőt nyomta szüntelen.

A napi téma sem az: Jaj, minek is élek én már? Hanem a foci, a gólok, a játék.

Más a hangulat, olyan vidám, szinte gondtalan arra a pár órára. Van mit várniuk: gyermeki lelkesedéssel lesik az órát, ki ne maradjon a kezdő sípszó, készülnek, és… megható látni, ahogy szurkolnak a kényelmetlen székeken összezsúfolódva, öregesen.

Sűrűbben is lehetne EB, azt hiszem

S mi volt, ami engem is megérintett?

Amely bizony könnyeket csalt az én szemembe is?

Egy aranyos, öreg bácsika. Aki nehezen mozog már sajnos, de a szeme nevet, olyan örök pozitív személyiség.

Akinek 1956 – ban, gyermekfejjel, 18 évesen kellett kimenekülnie hazájából, és aki 50 év után visszatért szülőföldjére, aki azt mondta nekem lehajtott fejjel: Magyar földbe akarom, hogy eltemessenek.

Aki attól függetlenül, hogy élete nagy részét nem itthon élte le, mégis magyar nevet adott gyermekeinek, aki egész lelkében hű maradt, és büszke arra, hogy magyarnak született. A történetei, melyeket mesélt.. olyan leírhatatlan hazaszeretetről árulkodtak, mely meghatott még engem is.

A magyar meccs után záporként hullottak könnyei… Azon a napon volt a születésnapja…

“Győztünk!” – mondta nekem könnyes szemmel, s úgy nézett rám, mint egy boldog gyermek, lelke minden melegségével – és én kiéreztem belőle valami pluszt, valami megfogalmazhatatlan mély érzést, amely ott belül ébredt benne. Ott a szíve tájékán, ott ahol az emlékek rejtőznek.

Úgy éreztem, neki sokkal többet jelentett ez a győzelem, mint egy játék…

Ahogy megérintettem kezét, és a szemébe néztem… Megállt az idő egy pillanatra.

Csodálatosan csillogó égszínkék tekintetével átadta nekem szavak nélkül mindazt, ami most lelkében felszínre tört, kiolvashattam belőle azt a büszkeséget, amit Ő most érez…

forrás: apolono.cafeblog.hu