Csapatunk korábbi védője, jelenlegi utánpótlás menedzsere ma ünnepli születésnapját.
– Ötven esztendő, melynek nagy részét a Ferencváros töltötte ki.
– Igen, hiszen már 1984-ben itt voltam. A Fradiba igazolás egy teljesen új szakaszt nyitott az életemben. Itt ugyanis mindkét végletet megéltem. A 14. helyről kellett felküzdeni magunkat a bajnoki címig! Azt az időszakot a felejthetetlen BL-szereplés zárta le. Rengeteg élmény ért itt, és mind pozitív volt.
– Aztán négyévnyi légióskodás után 2000-ben újra a Ferencváros következett.
– Igen, abban a négy évben is nagyon jó csapata volt a Fradinak, amikor én külföldön szerepeltem, de valahogy mégsem sikerült trófeát nyernie. Aztán visszajöttem, és szerencsére újra bajnoki címet szereztünk. Emiatt azt szintén egy új időszaknak lehet tekinteni. Játékosként is bajnok lettem, majd később pályaedzőként is, igen vegyes időszak volt, de ismét kizárólag jó élmények értek.
– Jelenleg pedig a harmadik korszakodat éled a Fradiban, hiszen újabb szerepkörben, utánpótlás-menedzserként dolgozol a klubért.
– És talán ez a legnagyobb élmény. Persze mindenki arra vágyik, hogy egyszer az NB I-es csapat edzője legyen, de mondhat bárki bármit, a gyerekekkel való foglalkozásnál nincs hálásabb feladat. Minden nap egy igazi kihívás. Látod, ahogyan egy fiatal az U13-as korosztálytól néhány év alatt hogyan jut el a felnőttek közé. Minden nap követheted a fejlődését, és egyszer csak azt veszed észre, ahogyan profi szerződést kap. Ez pedig óriási élmény. Azért dolgozunk, hogy minél több játékost fel tudjunk adni a nagy csapatnak.
– Számos legendás korszakban játszhattál a Ferencvárosban. Ki volt a legnagyobb tudású csapattárs?
– Egyet nem is akarok, és nem is tudok kiemelni. Hogy is tehetném? Annak idején, amikor idekerültem, együtt játszottam Ebedli Zoltánnal, Takács Lacival, Pogány Lacival, Zsiborás Gabival. A következő időszakban ott volt Bánki Dodó, Kincses Sanyi. Aztán Kuznyecov, a Kuntic, Kopunovic páros, Lisztes Krisztián, Lipcsei Peti, Vincze Ottó. Majd Telek Manci, aki szintén az utánpótlásból került fel, vagy Zava (Zavadszky Gábor – a szerk.), Hrutka Jani – mind-mind nagyon jó játékosok voltak.
– Ma már a Fradin belül mindenki Faternak hív. Igaz, hogy jelenlegi játékosunk, Gera Zoli nevezett el így?
– Igen, ő volt az. 2000-ben történt, amikor visszakerültem, Zolit pedig akkor hozták el Pécsről. Én voltam, aki dédelgettem, ápolgattam, próbáltam egyengetni az úját. Olyan karakterű játékos volt, aki nagyon megérdemelte ezt. Ugyanazt éreztem nála, mint amikor Lisztes Krisztiánt a szárnyaim alá vettem. Mind a ketten karizmatikus játékosok, és ez azonnal látszott rajtuk. Ahogy mondani szokás, vannak olyan elemek a futballban, amelyeket nem lehet tanítani. Ők ilyeneket tudnak. Nagyon örülök, hogy valamit vissza tudtam nekik adni abból, amit én is kaptam. Lehettem ugyanis bárhol, bennem sosem ellenfelet láttak a játékostársak, mindegyik állomáshelyemen, még külföldön is segítettek. Attól szép az élet, hogy visszaadja ezt a viselkedést, hozzáállást.
– Gerzson ma is Faternak hív még?
– Igen, mindig odakiabál nekem, én meg visszakiabálok neki valami hasonlót (nevet).
– Mire vagy a legbüszkébb a Fradi-pályafutásod során?
– Nem is tudom, mit mondjak. Mindenre… Arra, hogy ennyi mérkőzést le tudtam játszani. Ha jól tudom, a legtöbbet szereplő játékosok között a legjobb ötben vagyok. Ráadásul úgy, hogy csak az élvonalban futballoztam. Arra is büszke vagyok, hogy 1992-ben tizenegy év után nyertünk bajnokságot, ráadásul én voltam a csapatkapitány. Csakúgy, mint 1990 és 96 között, amikor a klub egyik legsikeresebb korszakát éltük. Sorra nyertük a bajnokságokat, a kupákat, bejutottunk a Bajnokok Ligájába. Vagy arra, amikor szintén első magyar csapatként az UEFA Kupa-csoportkörbe kerültünk. Mind-mind nagy büszkeség.
– Ha egy szóval kellene jellemezned a Fradihoz fűződő viszonyodat, mi lenne az?
– Örökkévalóság. Nem is tudom a Fradi nélkül elképzelni az életem…
