Labdarúgó csapatunk korábbi Vásárvárosok Kupája győztes játékosával, Budapest díszpolgárával, dr. Fenyvesi Mátéval beszélgettek.

– Nem könnyű kezdésként ki­ragadni valamit a pályafutása, il­Ietve a kitüntetései közül. A Buda­pest díszpolgári cím a legfrissebb, a Juventus elleni VVK-döntő a legna­gyobb…
– A torinói mérkőzés több mint ötven éve volt, úgyhogy az biztosan jobban él a köztudatban, mint a mostani kitünteté­sem, ami egyébként csodálatos és megható, legfőképpen, hogy gondoltak rám. A VVK-győzelem időszakában a portugál védők kezdték el alkalmazni azt a taktikát, hogy a jól fejelő játékosokat egyszerűen kilök­ték. Ez történt Torinóban is, tudták, hogy a Flóri jól fejel, különösen a jobbról érkező labdáknál. Ezt látva el­határoztam, hogy minden jobbról beívelt labdára menni fogok, s ez történt a gólnál is, bár előtte legalább harmincszor futottam fel úgy, hogy nem találkoztam a labdával. És mit ad Isten, Novák De­zső beívelésénél Albert Flóriánt szokás szerint ellökték, Flóri pedig nem is lát­ta, hogy gólt fejeltem, hanem a játékve­zetőnél reklamált. Sohasem felejtem el, hogy Rákosi Gyula szólt neki: “Hagyjad, a Fenyő befejelte”. “Igen?! Akkor kezdje­nek…” – replikázott Flóri.

– A VVK-sorozatban nemcsak a döntőben volt eredményes.
– A bilbaóiak ellen kettőt szereztem a Vásárvárosok Kupájában, ráadásul a harmadik meccsen, mert akkoriban még nem döntöttek az idegenben lőtt gólok. Ezután jött a Manchester United elleni elődöntő, szintén a harmadik mérkőzés, szerencsére szintén a Népstadionban. Sokan nem is tudják, hogy gólt szereztem, mindenki Karába Jancsi bombájára emlékszik.

– Pályafutása legna­gyobb sikerével kezd­tük, de hogy is kezdő­dött ez a pályafutás?
– Jánoshalmán, egy rongylabdával indult min­den, ami egyébként ha­risnyából készült. Tényleg nagy út vezetett innen a VVK-győzelemig… Persze, ehhez az is kellett, hogy felfigyeljenek rám Kecske­méten, majd a megyei vá­logatottban. Az egész azzal kezdődött, hogy kíváncsiak voltak arra a kis tüskeha­jú – innen a “Tüske” bece­név – jánoshalmai gyerekre, úgyhogy villámigazolással a következő vasárnap már
a Kecskemétben találtam magam.

– Innen még a Ferencváros is őrült nagy ugrásnak tűnik…
– 1951 telén jártunk, amikor Kecske­métre érkezett a Bozsik Cucu és intéző­jük, bizonyos Netter százados. Kiderült, hogy azért jöttek, mert a Honvédnak egy olyan kaliberű szélsőre volt szüksége, mint amilyen én voltam. Közben a Kecs­kemét vezetősége és a Kinizsi – mert­hogy akkor így hívták a Ferencvárost – is megtudta, hogy tárgyalok a Honvéddal, így megegyeztünk, hogy a szezon végé­ig maradok, utána pedig megyek Pest­re – a Fradiba…

– A nagy ugrást milyen volt átélni, milyen nehézségekkel szembesült?
– A Fradi akkori klasszisa – a sok kö­zül – Gyetvai Laci bácsi volt, én pedig rengeteget dolgoztam vele, vagy inkább ő dolgoztatott engem sokat. Nem lehet­tem neki elég hálás ezért, mert ő tanított meg rengeteg dologra, mondhatni, a fut­ballra. Indított kívül, belül, elfutottam, be­adtam neki, aztán kezdtük elölről, száz­szor, ezerszer. Gyors voltam, de sokáig nem tudtam beadni rendesen a labdát. Érdemes volt azonban gyakorolni, hiszen a pontos beadásokat nagy hatékonyság­gal tudták értékesíteni belül a jól fejelő csatárok: Mátrai, Orosz, Mészáros, Ker­tész, Vilezsál.

– Nem kellett sokat várni a vá­logatott meghívóra sem, 1954-ben, a születésnapján. játszott először a nemzeti csapatban.
– Mégpedig Románia ellen, a Népsta­dionban, telt ház előtt. 5:1-re nyertünk, viszont nem voltam elégedett magam­mal. Az elfutásokra építettem, de nem tudtam úgy szervezni a játékom, hogy helyzetbe kerülhessek.

– Mit tapasztalt abból, hogy Se­bes Gusztáv nem rajongott a ferenc­városi játékosokért?
– Rendszeresen játszottam nála, ve­lem nem éreztette, hogy fradista vagyok, és nem kedvel. Igaz, azt nem a szövetsé­gi kapitánytól tudtam meg, hogy játsza­ni fogok a válogatottban, hanem az MTK jobbhátvédjétől, Kovács II Józseftől – a Rudas fürdőben. Az MTK-játékosok hal­lották a hírt, mert a törzshelyük akkoriban az MLSZ-szel szemben volt, így ér­tesültem arról, hogy játszani fogok a ro­mánok ellen.

– Ha már azzal kezdte, hogy nem volt elégedett a játékával ’54-ben, akkor meséljen az 1964-es, spanyolországi Eb-ről. Ahol…?
– Ahol a spanyolok ellen úgy rám csúsztak, hogy eltörött a szárkapocs­csontom. Befásliztuk, és hajtottam to­vább. Észre sem vettem… Sőt, így ját­szottam végig aztán a dánok elleni bronz­mérkőzést is. Nyertünk 3:1-re.

– Fenyvesi Máté sokoldalúsá­ga köztudott. A magyar labdarú­gás egyik kiemelkedő játékosa volt, edzőként is helytállt, egy évig az FTC ügyvezető elnökeként is dolgozott, több mint negyven éven keresztül állatorvosként, két parlamenti cikluson keresztül pe­dig országgyűlési képviselőként tevékenykedett. De melyiket rangsorolná az első helyre?
– Természetesen a labdarúgás ke­rülne a képzeletbeli dobogó legfel­ső fokára, a második hely az állator­vosi gyakorlaté, a harmadik a képvise­lői státuszé lenne, de igazából mind­egyik az életem egy-egy olyan sza­kaszához kapcsolódik, amikor az volt számomra a legfontosabb. 1969-ig a labdarúgásé volt a főszerep. A má­sik gyerekkori vágyam teljesült, ami­kor az Állatorvosi Főiskolán 1960-ban sikeresen doktoráltam. Már a futball mellett is dolgoztam a szakmában, a Budapesti Sertésvágóhídon. Később Biatorbágyon üzemi állatorvosként, Balassagyarmaton és Jászberényben pedig városi főállatorvosként prakti­záltam, majd 199B-ig magánállator­vosként dolgoztam. Eközben azonban a foci sem maradt ki a mindennapok­ból, edzősködtem is 1979-ig, a Balas­sagyarmattal egészen az NBI/B-ig ju­tottunk. Mindegyik szakmának megtaláltam a szépségét. Szerintem csak ez számít…

SportPlusz