Adri hét év után távozik klubunkból, elmondta, hogy kedvenc sikere az első KEK-győzelem és a bajnoki cím.

Sorsszerű volt az utolsó Fradi-mezben lejátszott bajnoki mérkőzésed utolsó másodpercében szerzett góllal búcsúznod.
Igen, és hihetetlenül jó érzés – mondta Szarka Adrienn az utolsó gólját illetően. – A szélső poszt eléggé kiszolgáltatott, az sem biztos, hogy egyáltalán tudsz kapura lőni a meccs alatt, de az pláne különleges, hogy az utolsó öt másodpercben hozzám kerül a labda, úgyhogy valami tutit akartam lőni, nem is centiztem ki, a gól volt a lényeg.

A meccs előtt a szakosztály búcsúztatott, utána pedig a szurkolóknak volt erre esélye, melyik volt nehezebb?
Az összecsapás előtt még ott volt a fejemben, hogy le kell játszani a meccset, hogy arra kell koncentrálni. Illetve, előre elképzeltem már, hogy milyen lesz, próbáltam felkészülni rá, hogy ne sírjam el magam, de nem sikerült… Persze, marha nehéz elköszönni a Fraditól, ráadásul az ügyvezetőnket is nagyon szeretem, és ő adta át a virágot, nem volt egyszerű pillanat. Aztán rengeteg erőt adott, hogy a közönség olyan sokáig tapsolt nekem, úgyhogy a kezdődobásnál már csak a játékra koncentráltam.

Néhány nappal az utolsó meccs után milyen érzések kavarognak benned?
Most már pozitív minden, nincs már bennem az, hogy búcsúzni kell, meg sírni, hanem rengeteg jó élmény jut eszembe. Nem szomorkodom, bár, az utolsó edzést követően biztosan nehéz lesz kilépni az aréna ajtaján.

És hét évvel ezelőtt belépni könnyű volt rajta?
Hatalmas újdonság volt minden, tizenkilenc évesen vidékről feljőve a főváros, a közlekedés, az új csapat, a rengeteg szurkoló. Ugyanakkor a jóhoz könnyen hozzászokik az ember, minden könnyen ment, kivéve a közlekedést. Emlékszem, volt, hogy Dekával (Deáki Dórával – a szerk.) azért késtünk, mert rossz irányba szálltunk fel a villamosra… De megszerettem a várost, a nyüzsgést, mint ahogy a Fradi-közeget is, ami, persze, nem volt új számomra. Kökét, Párducot (Kökény Beát és Pádár Ildikót – a szerk.) és a többieket mióta az eszemet tudom, ismerem, gyerekkorom óta ebbe a csarnokba jártam szurkolni, ebben a légkörben, Fradista családban nőttem fel, szóval egészen más volt nekem így idejönni, mint olyasvalakinek, akinek semmi köze a klubhoz.

Okozott nehézséget, hogy esetleg nagynénédhez, Szarka Évához hasonlítottak?
Akadt néhány szurkoló, aki megtalált vele, hogy biztosan csak neki köszönhetem, hogy ide kerültem, de egy-két év alatt elültek ezek a hangok, mert sokat játszottam, és mert jól is ment a kézilabda.

Melyek a legszebb emlékeid?
Az első KEK-győzelem, illetve az előtte lévő menetelés az első, ami eszembe jut, mert akkor senki sem várta tőlünk ezt az eredményt, hatalmas szenzáció volt. A másodiknál már nem éreztük ugyanazt az extázist, de a bajnoki cím megint felejthetetlen emlék. Ez sokkal többet jelent nekem, mint az idei Magyar Kupa-arany, amit gyakorlatilag egyetlen hétvége alatt szereztünk meg, szemben a bajnoksággal, amiért egész évben küzdöttünk. De összességében, nagyon örülök, hogy itt voltam, hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi időt tölthettem a Ferencvárosban, és hogy ennyi szeretetet kaptam az itt dolgozóktól, valamint a szurkolóktól is.

Hogyan tovább?
Nem dőlt még el, hogy hol folytatom, több klub is szóba került, de az biztosnak tűnik, hogy maradok itthon. A jövőben egyszer majd szívesen kipróbálnám, hogy milyen külföldön játszani, de egy-két év után biztosan visszatérek, mert fontosak a gyökerek, amikor csak tudok, haza járok. Hogy milyen lesz majd más csapat mezében pályára lépni az Elek Gyula Arénában? Nem tudom, furcsa, az tuti.

Fradi.hu