A Fradi poklot is megjárt középhátvédje ma, két év után visszatérhet az első csapatba. Az alábbi remek interjúban beszámol arról, mit jelentett a családja és barátai mellett a Fradi-család támogatása és belé vetett hite a felépülése során. Hajrá Bence!
Tudom, [hogy hétszáztizenhat nap után játszhatok újra,] számoltam a napokat. Nem túlzok, 2015 júniusa óta megjártam a poklot, volt, amikor három hónapig ki sem kelhettem az ágyból, volt, amikor csak kúszni tudtam a lakásban… Néha belegondolok, hogy a velem egyidős Lang hol tart és én hol – de legalább itt vagyok! Egyre jobban vagyok. A térdkalácsomban még érzek fájdalmat, ez három műtét után törvényszerű. Szörnyű kínokat éltem át, s ha eszembe jut, hogy az egész azzal kezdődött, hogy visszafelé futva megcsúsztam a locsolóberendezés műanyag lapkán, sírni tudnék… De sírtam eleget, megfogadtam, hogy többet nem teszem.
Két éve 4-0-ra megvertük a Videotont a kupadöntőben, a második gólunkat én szereztem, akkor még a világ egyik legboldogabb embere voltam. Azt követően pályára léptem még két bajnokin, Debrecenben a Ligakupa-győzelemkor, aztán három nappal a GA Eagles elleni EL-meccs előtti edzésen megtörtént a baj. Egy szerencsétlen lépés volt, nem több, mégis két évembe került a sérülés, de hála az égnek a pályafutásomba nem. Azt nem biztos, hogy túléltem volna… Így is kevesen hittek abban, hogy focizhatok valaha. Szerencsére olyan emberek vettek és vesznek körül, akik ugyanúgy nem adták fel a reményt, mint én. A családom, a barátaim, a csapattársaim, a szakmai stáb tagjai mind-mind mellettem voltak. A Ferencváros a második családommá vált, bárkihez bármivel fordulhattam. A klub akkor hosszabbított velem szerződést, amikor mindennek tűnt a helyzetem, csak biztatónak nem, ez óriási lökést adott. Fizioterapeutánknak, Nagy Richárdnak külön megköszönöm, hogy két éven át jóban-rosszban a társam volt, gyakorlatilag együtt éltünk. Múltkor már meg is jegyezte, hogy unja az arcom…
Soha nem adtam fel. De a gyötrelmek hatására befordultam. Senkit, a hozzám közel állókat sem akartam már traktálni a bajommal. Végül egy sportpszichológus segítségével lendültem át ezen.
Február végén [éreztem, hogy rendben lesznek a dolgok]. Addigra rohamosan csökkent a fájdalom. Teljesen azóta sem múlt el, még most is fájdalomcsillapítót szedek, de a korábbi kínokhoz képest ez már semmi. Fokról fokra lépegetek előre. A második csapatban már háromszor játszottam, először 20, majd 45, vasárnap 60 percet töltöttem a gyepen. Két éve ilyenkor nem hittem volna, hogy egy Szigetszentmiklós vagy Dabas elleni meccs ekkora boldogságot jelenthet. Tisztában vagyok vele, hogy az előttem álló hetek, hónapok sem lesznek könnyűek, karrierem végéig pluszmunkát kell végeznem, de ha ez az ára, ám legyen. A nehezén túl vagyok, újra focizhatok, és ez még akkor is csodás, ha fáj…
– Batik Bence
(Nemzeti Sport)
