A friss magyar aranylabdást Dénes Tamás méltatja.

Gera Zoltánt már gyerekkoromban is imádtam. A Borsban – nem az újságban… –, a Tenkes kapitányában, a Két félidő a pokolban című monumentális moziban, mert hát az mégiscsak futball (is).

Aztán az ezredforduló környékén feltűnt egy Pécsről érkezett fiú a Ferencvárosban, s egyből mindenki felfigyelt a nevére. Egy második Gera Zoltán. De akkor még senki sem sejtette, hogy egyszer népszerűségben túl fogja nőni az ország egyik legkedveltebb karakterszínészét.

Persze, Csank János, az akkori edzője, a maga ritkán ömlengő, de mindig frappáns mondatokat közlő stílusában már akkor megmondta: „Kétségtelenül színes egyéniség, csak hát nem dupla tüdejű. Nagyon ügyes és veszedelmes támadó, kimagasló tehetség, aki még sokra viheti itthon és külföldön.”

Azóta eltelt tizenhét év. Még egyszer: tizenhét év. Gera Zoltán pedig még mindig az ország legjobb mezőnyjátékosa. Megerősítette ezt a Magyar Sportújságírók Szövetségének szavazása, most pedig a mi Aranylabda-díjunk is.

S mivel meglett férfiemberek kapcsán félreérthető lenne újra az imádom kifejezés használata, hadd térjek inkább a szikárabb „mérhetetlenül tisztelem”-re. Bogdán Ádámtól tudom, milyen sokat jelentett a következő generáció számára, hogy 2004-ben megvetette a lábát a Premier League-ben. Példát adott, mintát arra a fiatal magyar futballistáknak, hogy igenis lehetséges a lehetetlen, Magyarországról bekerülni abba az álomvilágba, amelyet itthonról követhettünk a televízióban, s amelyet Premier League-nek hívnak. Meggyőződéssel írom: Puskás Ferenc óta egyetlen magyar futballista sem tett légiósként annyit azért, hogy külföldi klubja bejusson egy európai kupadöntőbe, mint Gera, amikor a Fulhammel a klubtörténet legnagyobb nemzetközi sikerét elérve az Európa Liga döntőjéig masírozott.

Zoli megküzdött az élet minden rászakadó nehézségével. A futballistákkal leginkább fenyegetővel, a sérüléssel is. Olyanból, olyanokból épült fel, amely, amelyek néhány évtizeddel korábban biztosan egy pályafutás végét jelentették volna. De még a modern időkben is nagyon ritka, hogy valaki a régi formájában képes legyen futballozni a felépülése után. Ronaldón, a Fenoménon kívül nem is jut hirtelen más nagyon az eszembe.

Amikor Zoli 2014-ben – a 36. évében járva – hazatért, sokan gondolták, már csak levezetni jött. Angliába már nem elég jó, de az NB I-ben még ellötyög. Ám ő nem lötyögős típus.

Igazi reneszánszát éli azóta. Talán még az sem túlzás, nem hogy a titkos álmait, még annál is többet valósított meg. A harmincnyolcadik évében járva játszhatott először egy nagy tornán, az Európa-bajnokságon. S „ha már ott volt”, lőtt egy olyan álomgólt, amelyet a torna legszebbjének voksoltak. Talán nem mindenki szereti, ha futballtörténelmi párhuzamokkal hozakodom elő, de nem állom meg, hogy kihagyjam: az 1966-os angliai világbajnokság, Farkas János álomgólja óta nem került magyar játékos találata ilyen kontextusba a világsajtóban.

Zoli pedig – szerencsére – azóta is játszik klubjában és a válogatottban is.

Szerény számításom szerint Schlosser Imre 1927-es utolsó válogatottsága óta nem volt ilyen korú mezőnyjátékos kulcsember a válogatottban. Olyanra pedig, hogy egy 37 éves mezőnyjátékos legyen az ország legjobbja, még nem volt példa. Zolinak még négy mérkőzés hiányzik a századik válogatottsághoz. Hiszem, hogy nem lehet akadálya annak, hogy elérje azt a mérföldkövet is. De a legboldogabb akkor lennék, ha még jövő nyáron is láthatnám címeres mezben. Mondjuk egy oroszországi pályán.

– Dénes Tamás

(Inforádió via nb1.hu)