Klubunk olimpiai bajnok legendájával beszélgettek az Inforádió Aréna műsorában.

Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó tornász legyen?
Ez állandóan változik. Például az ideális testalkat: ma a gyűrű eredményhirdetésnél 150-160 centis emberek vannak, nyújtón és lólengésben meg 180 körüliek. Összetett dolog a tehetség kérdése is. A mozgáskészség, a ruganyosság, a fegyelem nagyon fontos, meg a monotóniatűrés, a sérülés elkerülése, az edzésadagok kibírása, mert ez egy olyan sportág, ahol nagyon sokat kell dolgozni.

Önben mi volt meg, és mi az, amit más módon kellett kompenzálni?
Igazából a szorgalom eléggé hiányzott. Én olyan srác voltam, aki nagyon szeretett rosszalkodni, a középpontban lenni, viszont a monoton, hosszú edzéseket nagyon nehezen bírtam, de szerencsére az edzőm olyan alkatú ember volt, aki keményen megkövetelte a munkát.

Vígh László kulcsszerepet játszott a sikereiben. Hogy tudták kiegészíteni egymást, és mi kellett ahhoz, hogy a munkakapcsolatuk működjön?
Ha kártyalapra festenék fel, mondjuk, Borkai Zsoltot, Guczoghy Györgyöt, Magyar Zoltánt és Berki Krisztiánt, és ugyanúgy az edzőiket egy másik kártyalapra, és megkevernénk, és nem újra ezek a párosítások jönnének ki, akkor most nem lenne olimpiai vagy Európa-bajnokunk. Nagyon fontos, hogy a kulcs és a zár találkozzon. Az edzőm poroszos, nagyon kemény ember, aki rávett engem erre a mérhetetlen munkára, amit én önmagamtól biztos, hogy nem fogadtam volna el. A jó vagy eredményes edző nem mindig ugyanaz. Jó edző, aki megtanulja a szakmáját, és várja az aranyhalat, de lehet, hogy csak csuka jön. Az az eredményes edző, akinek az aranyhal is megjön, tehát a hozzá passzoló, nagy tehetségű ember, és abból csinál bajnokot.

A hetvenes éveket uralta lólengésben, kétszeres olimpiai bajnok is lett. Melyik az a versenye, amelyiket a legközelebb érzi a tökéleteshez?
Nincs tökéletes, talán az 1979-es amerikai világbajnokságon volt a legközelebb hozzá. Moszkvában az olimpián már ott volt egy-egy csúszás is, mégis ott kaptam meg életem legmagasabb pontszámát, tíz pontot, pedig tényleg volt benne hiba.

Mi kell ahhoz, hogy egy-egy ilyen döntő pillanatban az ember tökéletesen tudjon összpontosítani?
Ez is egy tehetségfaktor. Vannak úgynevezett teremtornászok, akik az edzésen mindent meg tudnak csinálni csodálatosan, de mikor ki kell menni 14 ezer ember előtt, ahol a másik szeren is van verseny, és képtelen hibátlanul tornázni. Én odaálltam a lóhoz, és azt mondtam, hogy széttépem, letépem róla a bőrt. Fölcukkoltam magam, de ezt megelőzte legalább két nap, amikor nem aludtam éjjel, ideges voltam, féltem, minden egyéb segítséget próbáltam, hogy most jobb lábbal lépek, bal lábbal lépek, bajuszt növesztettem. A legjobb ellenpélda Berki Krisztián, aki a londoni olimpiai döntő előtt például elaludt a teremben, és úgy kellett felkelteni, hogy kellene menni melegíteni. Mindenki másképp csinálja.

Hogyan ment akkoriban a mentális felkészülés?
Én is jártam pszichológushoz hetente kétszer-háromszor. Megtanultuk az aktív és passzív pihenést, a relaxációt. Bizonyos problémákat hogyan lehet megoldani, mik azok a lehetőségek, amelyekkel kizárhatom a feszültséget. Ma már ennél sokkal többet tud a pszichológiatudomány is.

Hogyan lehetett kezelni azt, hogy mivel pontozásos sportágról van szó, a bírók eltérhetnek a reális képtől?
Abszolút voltak csalások. Például a moszkvai olimpia idején 9,4-ből indult a gyakorlat, 2 tizedet adtak a virtuóz bemutatásért, 2 tizedet az új elemért, 2 tizedet a gyakorlat összeállításának a specialitásáért. Na most a szovjet versenyző 9,9-et kapott úgy, hogy nem volt új eleme… Mi viszont kiemelkedtünk végig azzal, hogy mindig új elemet tanultunk, az anyagerősségünk mindig a világ előtt volt.

Hogyan lehetett ezt a helyzetet kezelni?
Nagyon fölkészültünk. Minden komoly világversenyre szinte majdnem két gyakorlatot meg tudtam egymás után csinálni. Olyan fizikai plusz volt, hogy az apró megingásokat szépen tudtam korrigálni. A moszkvai olimpiai döntőben lecsúszott a kezem, de nem látszott. Ha lassítva nézzük, csak akkor látszik, hogy lecsúszott, és visszakaptam, egy századmásodperc alatt újra támaszba kerültem.

Ez volt az egyik leghihetetlenebb momentuma a karrierjének?
Ez, tényleg, mert az edzőm is azt mondta, ő már látta, hogy esek le, mégis megcsináltam a gyakorlatomat. Annyi plusz volt bennem, annyira föl voltam készülve – természetesen neki köszönhetően –, hogy ez így alakult.

Mivel vette rá, hogy ennyit eddzen?
A személyiségével. Az elején még kiabált, volt egy-két fenékre ütés is, meg büntetett magával a mennyiséggel. Azt mondta, hogy öt gyakorlatot kell csinálni, ha egyet elrontok, akkor kettőt kell helyette. Tehát egy állandó, úgynevezett negatív motivációval. Abban az időszakban ez volt a jellemző. Ma már csak a dicséret van. Más lett a torna.

1980-ban az olimpiai címvédés után 27 éves vissza is vonult. Miért ilyen hamar?
Elhasználódtam. Az edzőm óriási újító volt, megnézte az edzésadagokat a világban, megszorozta, mondjuk, másféllel, és elkezdtünk ennyivel dolgozni. Rengeteg olyan elemet csináltunk más szereken is, amit meg sem tanultam.

Idegileg is kifáradt?
Az 1979-es amerikai világbajnokság volt a csúcs. Utána elkezdett hanyatlani az ember. Fizikálisan is nagyon-nagyon sokat dolgoztunk, feleslegesen is talán, és állandó volt az elvárás. Nyolc évig voltam veretlen, és ez tönkreteszi az ember idegrendszerét.

Állatorvos lett. Miért ezt a pályát választotta?
Volt egy nagyon kedves barátom, aki állatorvos volt, és a szünetekben mindig elvitt vidékre, ott heréltünk, disznót oltottunk, jártuk a tanyákat, láttam ezt a szabad világot, és úgy döntöttem, hogy ebbe az irányba indulok el, nem edzősködöm. Az edzőm elég kemény ember volt, én biztos, hogy egy másik emberrel ezt nem tudnám megcsinálni. Életem legszebb öt éve volt, amikor visszakerültem a diákéletbe 26 évesen, utána pedig húsz évig állatorvoskodtam. 1985-ben végeztem az egyetemen, és ’86 januárjától elmentem a győri állatkórházba. Csodálatos iskola volt, ott a szarvasmarhától a sertésig, a kutyacsontműtéttől a papagájig minden megtalálható volt. Utána jöttem vissza Pestre, itt egy rendelőm volt, aztán felépítettünk egy kórház jellegűt, amely a mai napig megvan, de bérbe adtam fiatal, tehetséges embereknek.

Mikor műtött utoljára?
Szerintem tíz éve, de akkor sokat.

A teljes beszélgetés: Inforádió