Levivel beszélgetett a sportnapilap.

Elégedett?
Nincs okom panaszra. Nemcsak a legnépszerűbb, hanem immár a legjobb, legerősebb magyar csapat tagja vagyok, és hozzáteszem, úgy érzem, elismert, meg­becsült tagja.

Aki mindig a kispadon ül.
Ez igaz. De egyszerre csak egy ember állhat a kapuban.

A cserekapusé speciális helyzet. Készen kell állnia, hiszen bármelyik pillanatban be kell ugrania, de megeshet, hogy – mint az ön esetében – évekig nem jut szerephez. És akkor valóban indokolt a kérdés, hogy elégedett-e…
Ez ilyen pozíció. Ugyanakkor látni kell, Dibusz Dénes remekül teljesít, nincs oka változtatni a szakmai stábnak.

És ez így jó Önnek?
Nem úgy fekszem le esténként, hogy haragszom a világra, az edzőimre, Dénesre vagy bárki­re, dehogyis! Azt sem mondom, hogy mindig könnyű volt ezt a helyzetet elfogadnom, feldol­goznom, de ma már mondha­tom, volt időm hozzászokni. Dolgozom becsülettel, úgy készülök, hogyha be kell ugra­nom, készen álljak a feladatra.

Az sem mindegy, a csereka­pus státusig hogyan jut el az ember. Egy ifista, ha felkerül a nagyok közé, biztosan örül, ha a válogatott kerettaggal együtt edzhet, de Ön 2011 nyarától két és fél éven át, 2013 végéig első számú kapus volt, így két év kispadozás az Ön esetében egyértelmű visszalépés.
Természetesen ezzel én is tisz­tában vagyok, sokszor végiggon­doltam, mi miért történt velem úgy, ahogy. Mondhatni, hirtelen berobbantam, a közösség befo­gadott, de az is igaz, két és fél év­nyi folyamatos védés során hibák is becsúsztak. Nem felmentve magam, orosházi srácként még húsz sem voltam, amikor rám bízták a Ferencváros kapujának őrzését. Igaz, a stressz inkább feldobott, mintsem összetört, bár ha most visszagondolok erre az időszakra, lehet, hogy más­képp csinálnék ezt-azt.

Mire gondol?
Élveztem az edzőim bizalmát, a szurkolók támogatását, mindenáron és minden pillanat­ban bizonyítani akartam ma­gamnak és a világnak: az összes kapu felé érkező labdára úgy néztem, hogy csakis az enyém lehet, nekem kell megszerez­nem, mindenkinek látnia kell, milyen szépen hárítottam. Ma sokkal megfontoltabb lennék, azaz ha a csatár kifelé tolja a labdát, esetleg ott van egy vé­dőtársam, nem biztos, hogy odaugrok, átgondoltabb, ke­vésbé heves lenne ma már a reakcióm.

Két éve nem védett bajnoki meccsen – mégis elégedett?
Nézze, azért az is eszembe jut, irigykedhetnék, milyen jó most kapusnak lenni, mert ál­landó és erős a védősor. Ami­kor én álltam a kapuban, szinte csak a visszatámadásokkal, a rohamozással törődtünk, a védekezés alig került szóba az értekezleten, és mondom, sokszor cserélődtek előttem az emberek. Emlékezhetünk, egyszer Muhamed Besic, más­kor Busai Attila, a következő meccsen egy harmadik ember volt a középső védő – nyilván kaptam potyákat, hibáztam, de az állandóság nem hátrány egy védelem esetében. Ugyan­akkor ne felejtsük el, hogy ez a Fradi. Itt kerettagnak lenni is dicsőség, ráadásul időköz­ben teljesen átalakult a klub körülöttem. Nagyon sokat vál­toztak a körülmények pozitiv értelemben, rengeteget fejlő­dött, erősödött a csapatunk, de ettől még persze igaz az is, hogy szeretnék védeni.

Hol?
Én például nagyon kedveltem a Ligakupát… Látja, balszeren­csémre az a sorozat megszűnt. Ám most a téli edzőtáborban is védhettem, és nem ment ros­szul. Nem lehet tudni, mikor van szükség az emberre sérülés vagy eltiltás miatt. Ha a kapus szabálytalankodik, sokszor pi­ros lap a vége, az én esetemben az is reális opció, hogy Dénest szerződteti egy külföldi klub, szóval nem látom kilátástalan­nak a jövőmet. Most töltöttem be a huszonnegyediket, azt mondják, kapusként még előt­tem az élet.

Akkor… elégedett?
Igen. Nem bánnám, ha többet védenék, de eljön még az én időm.

NS