Korábbi remek középpályásunk nyilatkozott a sportnapilapban.

Emlékszik még a fél szektort beborító hetes számú zöld-fehér mezre?
Azt nem lehet elfeledni. Lehet-e feledni a szurkolói imádatot? Két­szer nyertem bajnokságot az Inter Bratíslavával, egyszer a Fradival, ám összehasonlíthatatlan a kettő, a pozsonyi és a budapesti ünnep és szeretet. Egyébként majd’ egy hétig készült az a bizonyos dres­sz, és ha jól tudom, se előtte, se utána nem feszült olyan hatalmas mez a kapu mögötti szektorban. Sírtam, amikor megláttam, mi­közben a közönség rázendített: „Maradj velünk, Attila!”

A Debrecenben játszott utolsó fordulós meccs utáni hangulat sem felejthető?
Nem bizony! Bajnokok lettünk, a Fradi-szurkolók megvártak bennünket a város határában, onnan pedig karaván indult Budapest felé. Már láttuk a város fényeit, amikor a busz előtti autók fékeztek, és a szurkolók kiemelték a helyéről a huszonhetes kilométert jelző táblát. Az Üllői úton pedig több mint tízezren fogadtak bennün­ket, és persze hajnalig tartott a mulatság.

Akkoriban a szakértők és a szurkolók egy véleményen vol­tak: Pinte Attila a hátán vitte a Fradit a bajnoki címig. Egyetért a megállapítással?
Nem, mert igazságtalan a töb­biekkel szemben. Inkább úgy fogalmaznék, minden meccsen akadt valaki, aki hozzátette azt a pluszt, amely a győzelemhez kellett. Dragóner Attila, Szűcs Lajos, Hrutka János, Gyepes Gá­bor, Gera Zoltán vagy Lipcsei Péter legalább annyit tett a sike­rért, mint én. Hogy akkor engem talán valamivel jobban szerettek, lehet, a szlovákiai magyarságom­nak is betudható.

Szerették, marasztalták, még­is elfogadta a görög Panioniosz ajánlatát…
Pályafutásom egyik legrosszabb döntésének tartom a görögorszá­gi szerződést, még akkor is, ha a kinti játékomnak köszönhetően egy év mellőzés után visszakerül­hettem a szlovák válogatottba, és futballozhattam a Szlovákia-Ang­lia meccsen, amelyen gólpasszt adtam Németh Szilárdnak. Igaz, kettő egyre így is elveszítettük a találkozót.

A 14 évvel ezelőtti spli­ti pokolra vajon emlékszik-e?
Hogy a fenébe ne emlékeznék! Ám a Bajnokok Ligája-selejtező valamivel korábban volt, mint az angolok elleni meccs. Telt ház, harminckétezer bősz horvát szurkoló fogadott bennünket a visszavágón, és mert az Üllői úton 0-0 volt az eredmény, ha gólt szerzünk, to­vábbjutunk.

Itt van a magyar futballban oly gyakorta elhangzó ha…
Tartalékosan álltunk fel, ennek ellenére helyzeteket alakítottunk ki, ám Lipcsei Péter is és én is hibáztam egy-egy döntő szituá­cióban. Aztán következtek a ti­zenegyesek, többen nem bírták idegekkel a nyomást, így hiába vágytunk a Mallorca elleni következő meccsre, az álom ma­radt. No de ez már történelem, a kellemes és a szomorú em­lékekkel együtt, ami viszont változatlan, ugyanolyan hittel szeretem a labdarúgást, és szur­kolok a Fradinak is, hogy legyen bajnok az idén.

Valamivel több mint 13 éve búcsúzott el a Fradi­tól. Megszakadt a kapcsolata a klubbal?
Nem. Egy éve egy hetet tölthet­tem a csapattal, a pro-licences diplomára készülve figyelhet­tem Thomas Doll munkáját, és elmondhatom, rendkívül sokat tanultam a német trénertől. Egy héten át a tenyerükön hordoz­tak az FTC-nél, s ezért rendkívül hálás vagyok. A Ferencvároson kívül még egy csapathoz kötő­döm szorosan, a nevelőegyesü­letemhez, a Dunaszerdahelyhez, amelybe lehet, hogy hamarosan visszatérek. Jelenleg ugyanis Szencen, a fiókcsapatnál dol­gozom, az U15-ös együttest edzem.

Az igaz, hogy volt idő, amikor újságkihordással kereste a kenyerét?
Nem szégyen az! Nyolc éve az edzősködés mellett egy csapattal átjártam Ausztriába, és regge­lente jó pénzért szórólapoztunk, újságokat kézbesítettünk.

A DAC hazai mérkőzései feledhetetlenek a határon túlról érkező szurko­lónak. Önben milyen érzések dolgoznak, amikor együtt éne­kel a lelátó?
A Nélküled című dalt hallgatva mindig megremeg a szívem. A lelátón érezzük igazán, hogy egy vérből valók vagyunk. A szerda­helyi szurkolók lassan felnőnek a fradistákhoz, sajnos a csapatnak egyelőre esélye sincs a szlovák bajnoki címre – nem úgy a Fe­rencvárosnak, hiszen magabizto­san menetel a huszonkilencedik aranyérme felé. Már megnéztem a meccsmenetrendet, és tudom, hogy a Fradi az utolsó forduló­ban a Haladás ellen Sopronban játszik. Nem is árt figyelni, hogy Pest előtt hol hiányzik majd egy kilométerjelző tábla…

Mit gondol, mi a leglényege­sebb különbség a szlovák és a magyar futball között?
Magyarországon egyre több tá­mogatás jut a futballra. Nálunk nincsenek vadonatúj stadionok, ott sorra épülnek a korszerű léte­sítmények. Szakmai téren Szlová­kia felé billen a mérleg nyelve. A válogatottban szereplő játékosok ugyanis, ellentétben a magyarok­kal, mindannyian meghatározó labdarúgók klubjukban, így egyet­len ellenfelüktől sem ijednek meg. A magyaroknál Kleinheisler László az ősszel egy percet sem ját­szott, mégis futballozhatott a nor­végok elleni pótselejtezőn. El kell ismerni, Bernd Storck kapitány tizenkilencre kért lapot, és bejött, ám tudnia kell, a kártyában sem szegődik mindig a szerencse az ember mellé… Mindenesetre örülök, hogy a szlovák és a magyar válogatott is kijutott az Európa-bajnokság­ra, és remélem, mindkét csapat képes lesz megle­petésre is.

Gyáván nem lehet játszani!

A felkészületlenség, a gyávaság, a pánik, a hibázástól való félelem megöli a kreativitást, a játékosok sajnos nem mernek vállalkozni váratlan, látványos mozdulatokra, a biztonságra helyezik a hangsúlyt. Kár, mert manapság senki sem kíváncsi az alibiző gyáva futballistára. A gólszerzés örömé­nél nincs felemelőbb érzés, mint ahogyan annál sem, ha kicselezünk, lefutunk valakit. A játékosokon nagyon sok múlik, és ha nem lesz gyökeres változás a magyar élvonal szemléletében, hiába az ingyenjegy, a szövetségi akciók, a nézők elmaradnak a mérkőzésekről, mert minden ragyogó kezdeményezés el­lenére hiányolják az egyéniségeket a pályáról.

Vajda György – Nemzeti Sport