Új kapusunk beszélt eddigi karrierjéről.

Egy jó barátom járt kézilabdázni, és egyik alkalommal elhívott, hogy menjek el vele edzésre. Először nem a kapuba álltam, hanem irányító voltam. Soha nem akartam kapus lenni, de amikor lesérült a csapattársam, beálltam védeni. Elég jól sikerült a bemutatkozásom a gólvonalnál. Az edzőm utána nem is engedett el onnan. Persze nem akartam maradni, de azt mondta az edző, hogy ha nem a kapus posztot választom, akkor ne is menjek többet edzésre. Nem mentem volna, de a csapattársam megkért, hogy legalább próbáljam meg. A kedvéért belementem a dologba. Nagyon hamar a korosztályos válogatottban találtam magam, minek után már nem volt kérdés, hogy a kapuban a helyem.

2006-ban igazoltam a Hypohoz, ami akkor óriási dolog volt számomra. Most is nagyon szívesen emlékszem vissza arra az időszakra. Németországban is nagyon jól éreztem magam, ahol a Bajnokok Ligájában is szerepeltünk. Sok szurkoló járt a mérkőzéseinkre. Folyton telt ház előtt játszhattunk, ami igazán jó érzés. Imádom, a telt házas rangadókat és a szurkolók biztatását.

2012-ben negyedikek lettünk, de egy évvel később már tovább tudtunk lépni. Ennek ellenére, még mindig nehéz visszagondolni a világbajnoki döntőre. Kikaptunk, pedig megnyerhettük volna. Tudom, ez már a múlt, de ennek ellenére azt gondolom, nagy esélyünk volt az aranyérem megszerzésére. Talán a következő világversenyeken sikerül még egy lépést tennünk, ami ezért nagyon nehéz lesz. Két nemzetközi tornán is volt szerencsénk hazai közönség előtt játszani, ami nagyon különleges élmény. Olyan, mint egy álom. Húszezer ember előtt kézilabdázni tényleg felemelő érzés.

Fradi.hu